Első ázsiai utam előtt (2010: Kambodzsa, Thaiföld, Laosz) lelkesen körbeküldtem egy e-mail a leendő, utastársaimnak, miszerint én viszek hajszárítót, nekik nem kell. Gondoltam ismeretlenül is bevágódom náluk meg majd imponálok hogy hú micsoda közösségi ember vagyok.

Később – amikor már egy hete együtt nyeltük a vörös port amit felvertek a tuktukok – bevallották, hogy egy hétig rajtam röhögött mindenki (ők már jártak Ázsiában) és ilyen vicces sms-eket küldözgettek egymásnak, hogy „Te, én hozom a mikrót, neked már nem kell” meg „Én viszem a fagyasztót”.

Én is röhögtem velük. Addigra már én is tudtam, hogy totál felesleges a hajszárító egy olyan országban, ahol kifejezetten hálás vagy a sorsnak, ha néha nyakon öntheted magad egy vödör vízzel „minél nedvesebb annál jobb”-alapon.

Szóval a csomagolási rutinom jelentősen fejlődött. De még mindig szívás.

Pipacs kutyának megvan a maga verziója a csomagolás értelméről...

Mert oké, hogy a nővérem kölcsönadta a világ második legnagyobb gurulós táskáját (az elsőt Bandi jelenleg kisajátította, olyan átlátszó indokokkal, miszerint neki is kell, höhh), és persze nem viszek hajszárítót (bár lehet hogy kéne), ez az egész utazási macera egy nettó borzalom. Összeszervezni hogy hol lesz az autó (nem találom a forgalmit, folyton leereszt a bal első, egyáltalán minek nekem autó?), hol lesz a kutya (hol a póráz, az oltási könyv és hogy lehet elszállítani Barihoz úgy, hogy ne nekem kelljen, mert amikor nyüszög a kerítésnél és velem akar jönni az kb. mintha szíven lőttek volna..), ki tudja a riasztó kódját, mi marad a hűtőben, mi fog a nyakamba szakadni fél másodperccel azután hogy hazajöttem, akarom-e elvinni Fülöpöt végül… ez egy.

Mennyi és milyen pénzt vigyek (pénzügyi tanácsadóm, Bertuska még az euró és a dollár átváltási arányát is fejből nyomja, én inkább nemes egyszerűséggel valamennyi helyi pénzt legyen az kip, yen, kjat, riál vagy egyéb mókás nevű fittyfene egyformán csak "bungesznek" hívok, kb. ennyire érdekel), hová tegyem, be lehet-e vinni mákos bejglit Kambodzsába, illetve vajon milyen lehet egy dél-kelet-ázsiai börtön belülről, ha a bejgli mégis keménydrognak számít különös tekintettel a hirtelen felindulásból becsomagolt steril tűre ugyanabban a csomagban… Milyen biztosítás, melyik gép, melyik cipő, mikor, hová tettem az útlevelemet egyáltalán azisbiztosmostfoglejárni… ez kettő.

Tulajdonképpen milyen idő lesz Pesten/Dohában/Bangkokban/Luang Prabangban? A reptérhez parkol-e a gép vagy aszalnak minket egy félórát a reptéri buszon szakadó hóesésben nyitott ajtóknál? Hogyan utalok egyik számlámról a másikra, ha a rohadt bank csak sms-ben küldi a kódot, a telefonom meg persze ott nem fog működni? Melyik munkámat nem végeztem el időben? Úristen milyen könyvet vigyek?...ez három.

Ilyenkor fölhív a nővérem azzal, hogy hánykor is jöjjön értem a sógorom ma, miközben holnap kéne hogy jöjjön én meg naponta négyszer megnézem a repjegyet, hogy tényleg jól emlékszem-e a dátumra. Egyre gyakrabban konzultálok az expedíció tagjaival: melyik volt a pálinka kémiai megfelelője ami megmentette Bertust Burmában, tényleg, ki hoz pálinkát/hálózsákot/Rejtőt miegymást. Be tudom-e fejezni a határidős interjúmat, föl tudom-e tetetni engedélyeztetésre a horvát szerződést, mikor leszek először beosztva januárban idegenvezetőnek. 

A hűtőt ki kell mosni, a benne lévő mindentől megszabadulni, az elolvasás alatt lévő könyvet befejezni, a hazautazás első három napjában megnézni tervezett tévésorozatokat beszerezni. Vigyünk-e üveggyöngyöket a helyi bennszülötteknek és ha igen micsodát? Szakadt legyek-e ezzel kockáztatva hogy ismét nem fogom mutogatni a rólam készült fotókat, amelyeken minősíthetetlen ámde roppant kényelmes cuccokban fetrengek különféle útszéleken és úgy nézek ki, mint egy éltesebb mosóné? Vagy vigyek egy-két vállalható luxuscuccot, úgy mint harmadik nadrág, második pulóver, kockáztatva ezzel egy újabb idegbecsípődést?

A végén ott állok mint egy szerencsétlen a kutyátlan nappaliban és próbálok rá emlékezni, hogy bent van-e a fürdőruhám, van-e vékony pulóverem, kiszedtem-e a mosott holmit a mosógépből, vagy ott rohad egy hónapig, tettembebugyitegyáltalán?!

Na ilyenkor jön el az a stratégiai pillanat, amikor „Af@szomba!” felkiálltással otthagyom az egész hóbelevancot a szoba közepén és elmegyek aludni.

Másnap hajnalban „Rohaggyonmegmindenki!” felkiáltással tíz perc alatt random módon ki- és behajigálok mindenféle kezem ügyébe kerülő holmit (inkább ki- „ezminek” alapon). Lecsekkolom az összes rohadt papírt (útlevél, biztosítás, repjegyek, pénz,) egyéb fontos ökörségeket (mentolos rágó, törlőkendő, zokni, toll, Simó Ipodja – amit négy éve én használok, könyv, esetleg még egy könyv, összehajtható hajkefe, szőlőzsír, Quarelin, szükséges telefonszámok és mélcímek, hajcsat, telefon, telefontöltő.)

Megfogadom, hogy legközelebb csak egy bankkártyával utazom de leginkább nem megyek sehová. Never ever.

Leülök a tök kihalt, szokatlanul rendes lakásban. Olyan, mintha meghalt volna valaki. Mintha kivonták volna belőle a lelket. Ez már nem az én otthonom, idegen.

Várom a taxit/Benyust/bárkit aki kiszálít a reptérre.

A reptéren bénázok, nehéz, meleg, hideg, izzadok, fázok. Hová tettem végül a bicskámat? Lecsekkolom tizedjére is, hogy minden fontos nálam van. Átvonszolódok a security checkingen. Ülök a tranzitban, körbehívom a körbehívandókat – amíg a dédi élt, mindig ő volt az utolsó, rábíztam az országot, amíg én nem vagyok itthon.

Várom, hogy valami történjen. Várom, hogy induljunk. Várom, hogy megtudjam elég-e egy óra Dohában átszállni. Várom, hogy megérkezzek. Várom, hogy megtaláljuk-e egymást Bandiékkal Bangkokban.

Várom, hogy hazajöjjek végre és nyugiban leüljek a fürdőköpenyemben, egy kád forró víz után a jó kis fotelembe egy teával.

Utazni szívás.

Máshol lenni. NA AZ KIRÁLY!