Ma fogtam életemben először a kezembe egy AK 47-es gépfegyvert, ismertebb nevén egy Kalasnyikovot. Remélem utoljára is.

(Moszat szerint lényeges megemliteni, hogy egy klasszikus, fatusos, szuronnyal ellátott változatról van szó.)

Persze csak az unokaőcséimnek akartam imponálni. A siem riep-i háborúmúzeumot nagyjából nekik találták ki, lehugyoznák a bokájukat a gyönyörűségtől, ha látnák. Kábé igy néz ki:

Gyakorlatilag egy kert, tele tankkal meg aknavetővel meg katyusával meg vállról inditható halálos biszbaszokkal. Valószinűleg összeszedtek mindent, amivel embereket irtottak az elmúlt ötven évben. Mindent meg lehet fogni meg kipróbálni és rajtunk kivül csak egy kölyökkutya volt az egész kertben, úgyhogy mondanom se kell, előjött belólünk a hatéves. Volt ott minden, a fiúk persze hangos örömsikolyok keretében, különféle röviditéseket sikongatva vetették magukat a választékba. Erről a polcról lehetett leemelni amit akarsz:

Meg erről (két random polc a hatból, amire összesen jutott egy vérszegény "Don't touch" tábla)

Mondjuk egy országban, aminek az elmúlt hatvan évéből negyven polgárháborúval, gerillaháborúval és az egyik legrémisztőbb elnyomó diktatúrával és népirtással telt, nem nehéz egy ilyen kollekciót összehozni. Mi meg fotózkodtunk, mint egy hollywoodi filmben. 

Kicsit sötét a kép, de gondolom azt látjátok, hogy a fiúk vigyorognak, mint a vadalma:

Bertus gondolom ezt a képet azóta már elküldte az összes banki ügyfelének, hogy tudják mire számitsanak:

Ezt pedig szigorúan Simóra való tekintettel készitettük:

Mire kibohóckodtuk magunkat, a múzeumi személyzet hazament. Véget ért a nyitvatartási idő.. Mi nagyjából azt vihettünk volna el, amit akarunk, különös tekintettel arra, hogy a múzeumnak nagyjából nincs keritése, legalábbis ott ért véget, ahol már békésen teregetett egy néni a szomszéd házban.

(Jó, azért egészen nálunk sem mentek el otthonról, viccből se fogtuk egymásra és nem tettük az ujjunkat a kakasra. Ha esetleg valakinek kedve támad beugrani erre azért figyeljen...)

Mindenesetre érezhető, hogy a helyieknek ez korántsem akkora szám, a bejáratnál a személyzet konkrétan az esti levest főzte nyilt lángon, amikor megjöttünk. De mondjuk ők hozzá is szoktak, az amerikai bombázásból - vagy bármelyik bombázásból - itt maradt lövegek például vidám turistacsalogató dekorációként szolgálnak, mondjuk itt éppen egy phonsavane-i pizzéria bejárata előtt, ami stilszerűen a "Kráter" névre hallgat (nem, nem a helyi vulkánról van szó, hanem egy bombatölcsérről.)(mi is szépek vagyunk, de most konkrétan a diszlet a lényeg.)

Lehet jobb is igy, hogy ezek ma már csak kellékek és vidoran körberöhögjük őket...

(A tippet - mármint, hogy a háborús múzeumot ki ne hagyjuk, mert eszelős - ezúton is köszönjünk az Angkor valamelyik templománál megismert kedves magyar párnak, Dórinak és Levinek!)