Ez megint Lance szösszenete sokkal több adattal meg történelmi áttekintéssel, mint én szoktam.

Nem szólok bele (ha mégse tudom megállni én leszek az, aki nem dőlt betűs), max. teszek bele még néhány képet.

Köszi Lance!

Laosz jelenlegi területe kb, háromszorosa Magyarországénak és bár hivatalosan nem vett részt a második indokínai háborúban, egy kb. Magyarország méretű területe egy igen intenzíven bombázott régió volt. Folyamatosan korábbra tolódik a napvilágot látó információk alapján a bombázások kezdete, jelenleg úgy tűnik, 1964-től közel 10 éven át bombázták ezt a részt az észak-vietnámi csapatok visszaszorítása miatt (ők sem meghívásra jöttek ide). Érdekes az 1964-es dátum is, mert Nixon a kongresszust kikerülve kezdte őket bombáztatni 1969-ben. de utólag kiderült, hogy mire elhatározta magát, lelkes kollegák már rég bombáztak: folytak itt titkos CIA bombázások, illetve csupán praktikumból is ürítették a bombázók készleteiket erre a régióra. A lényeg, hogy sikerült annyi különböző típust ledobálni a dicső amerikai hadseregnek erre a kicsiny országrészre, mint amennyit eldobált az egész II. világháborúban és ezzel Laoszt egy világrekord élére repítették. Ők vezetik az 1 főre jutó ledobott bombák rekordját (mértékegysége tonna/fő vagy db/fő). Egyes számítások szerint átlagosan 8 percenként landolt egy bomba az ország területén - ez azért nem semmi teljesítmény ahhoz képest, hogy hivatalosan nem is álltak hadban.

Hatalmas hatékonysággal folytak ezek az akciók, kb. 270 millió ledobott bombának kb. 30% -át tartják számon UXO-ként, azaz fel nem robbant egységként, ami azóta keseríti meg a civil lakosság életét. Ez a „hatékonyság” egyrészt adódik a kazettás bombák sajátosságaiból, másrészt meg egy nagy kérdőjel. Engem fura érzés tölt el a páratlan hatékonyság miatt, ez a 30% fel nem robbant bomba számomra olyan, hogy akár követ is dobálhattak volna, mindenki jobban jár. Az amerikaiak ugyanezt érik el, a lakosság meg eldobálja az útból, aztán csinálnak belőle egy jó kis sztupát (az egy tömör téglából/kőből épített szentélyszerű izé). Érdekes végignézni Phonsavan környékének látképét: 1000m tengerszint feletti magasságon dimbes-dombos területet láthatunk, de felötlik az emberben, hogy az idevezető út látképétől kissé eltérő és a dimbeket-dombokat vajon milyen arányban okozhatták a bombázások. Ma így néz ki:

Adott kb. 80 millió fel nem robbant bomba (ez a mennyiség azt jelenti, hogy az egyik „legfertőzöttebb” terület a világon), ez hatalmas feladatot ad a hatástalanítást végzőknek. Mivel mindig sokkal több pénzt költenek az országok a szórásra mint a felszedésre/kártalanításra, ezért a tanult szakemberek szerint 3-4 generációnak ez még munkát ad a térségben. Kicsit olyannak tűnik, hogy úgy vannak vele, ha zavar, akkor felszeditek basz***tok meg. A kormány, a jó pajtás országok illetve a ledobálók se nagyon törik a kezüket-lábukat, hogy minél előbb megoldják ezt az aprócska problémát. A mentesítés egyébként hivatalos úton jó pénz, 200-300 USD-t keresnek ezzel, ami igen jó keresetnek számít az országban. Nyugati fejjel persze szedje 300USD/hóért az, akinek 6 anyja van de a motiváció nem a pénz, hanem hogy mindenki veszített el miattuk családtagot, és többet nem akar.

Másik megoldás amiről nem nagyon hallottam még máshol a délkelet ázsiai régiót leszámítva - mintha valami vietnámi-laoszi-kambodzsai népszokás lenne -, hogy szedjük össze és munkáljuk meg, hát fussuk át ezt a lehetőséget egy kicsit részletesebben.

Szóval adott rengeteg ledobott bomba, ami ilyesmi nyomot hagy (Persze ezúton is csókoltatjuk azt, aki civileket és világörökséget bombáztat - mert egyébként ez itt a misztikus Köcsögföldje, vagyis a Plain of Jars, egy rakat embermagasságú 2-3000 éves köcsöggel, amiről senki se tudja, hogy milyen civilizáció, milyen célból és hogyan állította elő - mindenesetre a világon egyedülálló történelmi emlék ):

vagy ilyet (Ez egy pizzéria, volt már róla kép, velünk az előtérben):

Vagy ilyet:

Csak a méretek kedvéért Bandiék melléálltak:

A bomba burkolata vas, ez jó kerítésnek meg itatónak, de lehetne belőle például ekét is csinálni, bár ahhoz magas hőmérséklet kell, ezt kis kemencében tűzifával még igen sok lelkesedéssel, türelemmel sem lehet megoldani. Erre jobban rá kéne menni (pl. faszén és fújtató), de ezzel itt nem feltétlen vesződtek, persze azért a MÉHben is leadható.

A lényeg: kimegyünk a kertbe, keresünk a fentiekhez hasonló termést, az eligazodást a lentiekhez hasonló felirat segíti, közben ügyelünk, hogy ne rugdossuk, ne akadjunk meg benne, aknára, esetleg egyéb nem általunk vetett dologba ne akadjunk.

egyébként megguglizható, mit is látunk http://www.network54.com/Forum/624633/message/1261949189/SUU-30+DISPENSERS

Ha  találtunk egy szimpatikus darabot, egy jól megérdemelt cigaretta elszívása után szét kell szerelni, nekünk a töltet kell. Ilyesmit kell keresni, ez már valami, azaz alumínium. (Itt nem Kolompárék űzik ezt a munkát.) 

ez is guglizható: http://64.78.11.86/uxofiles/mulvaney/techdatasheets/Mk24,Flare,Parachute.pdf

Ha megvan, kiszórjuk belőle azt ami benne van,a többi cuccot félretesszük:

Az alut egyszerű megmunkálással felhasználhatjuk a háztartásban használatos edényekhez:

Vagy beizzítjuk a kemencénket:

A felhevített kemencében „megfőzzük” az alut, majd mintába öntjük mint a piskótát:

Ha kész a termék a jól bevált női kezekre bízzuk egy kis csinosításra:

 Ezután ezt már szórhatjuk is 1 USD-ért a turisztoknak:

És jön a nagy kérdés, hogy van itt mindenkiben egy kis morbid humor esetleg cinizmus, vagy mindent felülír az, hogy mit lehet eladni? Íme az árukészlet:

Bombából készíteni kicsi Laoszt (ahol találták), bombát (ami az eredeti formája egyébként is), repülőt (ahonnan jött) és persze nem utolsó sorban béke jelet - ha valami az biztos, hogy az itt sosem volt. Ez út a továbblépéshez, vagy esetleg egy fricska a Yankee turistának? Mindegy is, szerintem jó.

(Azért nálam a bombából Laoszban öntött pingvin mindent vitt...)

A meló mehet mert, kb. ’74-ben még mindenkire jutott 1 tonna bomba….

És a hatalmas technikai kérdés:

Kaykommang és Vitayalay kimegy a mezőre bombát szedni. Nézelődnek aztán azt mondja Kaykommang: vigyük azt, áhh ne vigyük mert Vilathep Vivavong is ilyet ásott aztán mi lett belőle (Azaz dik má megharapta), vigyük inkább a hegyeset. OK, aztán ráteszik Riska kocsijára és kiviszik valami festői környezetbe, mert ha már felrobbanna ne történjen valami szar árnyékos helyen vagy esetleg biztos ami biztos egyből a megtalálás helyén elintézik? Leszedik a detonátort és frankó pálmakosárba teszik, kiszedik a töltetet, és... azzal mi is történik? Kiöntik és meggyújtják aztán futás vagy esetleg van a ház háta mögött egy „ganédomb” mint nagyanyáméknál volt, csak nem ugyanaz a tartalom, mert ha a lao whisky fogyasztása után a házigazda úgy dönt eldob egy sárgát hátul, cigarettával a szájában, egyszerre látja majd a fényt és az alagutat is, a környékbeliek meg azt hiszik ünnepség van. Tehát ami nem kell, az hova kerül, mert van ott napalm, meg minden szar..?

1964-óta azt becsülik, 50.000 civil halálát okozták a bombák, (Az USA vietnámi kivonulása óta kb. 30.000 fő. Az USA a vietnámi konfliktusban kb 58.000. embert veszített egyébként), kis pénzből folyik a mentesítés, a földre meg ki kell menni, aztán lesz ami lesz, és mivel ez zömében nem taposóakna sok a halálos vagy igen súlyos sebesülés főként a földművesek és a gyerekek között.  Jelenleg kb. évi 300 ember lesz az áldozata egy több mint 40 éve véget ért, hivatalosan nem is létező háborúnak.

A sztori nem a legvidámabb ha bele is gondolunk. Egy fejlődő ország sok lehetőséggel, de hogy tud gyorsabban fejlődni a környező országoknál ha még mindig nem tudod hova léphetsz… Hogy keresd fel a természeti szépségeket ha nem biztos, hogy a turisták felét hazahozod?

És mindez az egyik fő turistalátványosság mellett.

A Plain of Jars a bombázások után is világörökség maradt gyönyörű környezetben amit kutatók és turisták régóta igyekeznek felkeresni, de csak néhány éve tekinthető teljesen mentesített területnek.

Ehhez is kellett 40 év, viszont az ország  többi része...

Nem, a békésen heverő kutya-macska tényleg csak sziesztázik, bármennyire is félreérthető az előző kép:

De megnyugtatásul közlök egy másikat, ami az állatszerető publikum keblét remélhetően melegséggel tölti majd el.

Utunk utolsó állomása az előírásszerű vízparti döglés volt, helyszíne egy pöpec kis sziget, Koh Rong. Mi Bertussal fellázadtunk és kemény 3000 Ft/bungalóval többet áldoztunk a szállásra, azért hogy ne közvetlenül a helyi diszkó fölött kelljen laknunk (ez a számításunk nem egészen vált be, de erről majd később). Nagyon helyes ki banánleveles bungalóik vannak, a helyi szokás szerint a fedél megemelve, hadd járjon szabadon ki-be a levegő.

A levegő is.

Mert amikor másnap beszédelegtem a fürdőszobába és elhelyezkedtem a klotyón, ezt láttam magammal szemben a falon:

Összehasonlításképpen mellette egy emberi tenyér:

Természetesen az egyetlen épeszű módon reagáltam, ami hasonló helyzetben elvárható: lerohantam a strandra és szóltam a többieknek, hogy gyorsan csodálják meg/fotózzák le. Elneveztük Gézának.

Ilyen helyeken ugyanis egy gekkó nagy kincs, mert megeszi a szúnyogokat (amelyek szintén szabadon közlekednek a megemelt tetőnek és a szakadt szúnyoghálónak köszönhetően). És minél nagyobb, annál többet. Szóval ellenségem ellensége a barátom.

Ilyen nagy példányt azonban eddig nem láttam, általában max. kisujjnyi gekkók szaladgálnak a falakon és csuklás/kattogásszerű hangokat hallatnak egész éjszaka. Én szeretem (de én még a müezzint is imádtam Jordániában).

Később átköltöztünk egy másik szállásra, de Géza (vagy egy másik hasonlóan nagytestű rokon) oda is követett minket: ébredés után háton fekve szerettem nézni, ahogy ki-be mászkál a banánlevél tető lyukain, miközben kint hajnalodik.

Kaptam egy remek képes összeállítást Lance-től. Ami egyrészt öröm, mert elég testközelből mutatja be a pálinkafőzés örömeit Laoszban. Másrészt végre nem csak nyesztetnek azzal, hogy miért nem haladok a bloggal/miért nincs benne érdemi információ/egyéb igaztalan vádaskodások:)/nyenyenye stb.

Meg különben is látjátok, hogy nagyjából milyen stílusban szoktunk leledzeni ha együtt vagyunk (én mondjuk majdnem kiköptem a reggelimet, amikor olvastam).

Változtatás nélkül közlöm.

Kizárólag szakmai fejlődésetek miatt.

1. lecke: Pálinkafőzés lao módra

1.       Ügyes női kezek megfőzik a rizsát. Pálinkafőzésre egyébként alkalmasabb gyümölcsöket használni tilos!

Motiváció:

Mindenki kapálja a rizsát, azt eszik, igyanak is rizsát vagy,

a *** kivan a rizsával inkább igyuk meg, vagy

nem jött el a bulira 8-900 rokon, mi legyen a rizsával?

2.       Főzés után „leöblíccsük”, ügyelve arra, hogy ne forrázzuk le magunkat, ezért csinálja ezt is a Némber.

3.       A főtt rizsát erjesztő edényekbe tesszük, ez unalmas feladat, ezért a cefrét is kezelje a Némber. A hely szellemének, tradícióinak megfelelő higiéniai előírások betartása kötelező. Egyszer valaki kitalálta ott is az ellenőrző hivatalt, őt a 6. fejezetben (Ágyas) láthatjuk is a bal oldali palackban.

 4.       Fontos a megfelelő kisüsti technológia alkalmazásánál a korszerű telephely...

5.       És persze korszerű lepárlót kell vásárolni...

6.       Ínyenceknek készítsünk „ágyas pálinkát”! Fontos, hogy megfelelő méretű palackot válasszunk, maximum napi adagokat palackozzunk, majd ügyeljünk a megfelelő lezárásra, azaz helyi szokás szerint nejlonozzuk be.

7.       Sikeres palackozást követően az értékesítéshez válasszunk mosolygós hölgyet!

8.       Fogyasztani túl sokat nem érdemes, mert ilyen leszel:

Egészségünkre! Gyakoroljon mindenki, következő fejezetünkben élelmiszerpiacokon barangolunk.

Hát most éppen a gyümölcslevek. Meg a praktikum.

Valamennyi laoszi/kambodzsai piacon iszonyú olcsón helyben, a szemed láttára elkészült gyümölcslevet lehet kapni. Literszámra ittuk. És mivel még nekem is csak max. három szakkifejezést sikerült a helyi nyelvből elsajátitanom - és ez nem az volt, hogy "egy sárkánygyümölcs-durian kombót kérek, de jég nélkül ám" - oltárira értékeltük a helyiek pofonegyszerű megoldását a kommunikáció megkönnyitésére, ime:

Minden pohár egy másik összeállitás: mangó-lime, avokádó-lime, gyömbér-lime, passion fruit-narancs-bármi, stb. Mosolyogsz, leveszel egyet, odaadod, mosolyog, ledarálja, odaadja. Meg te is az 1 dollárt. Szükség esetén annyit megértenek, hogy "no ice".

Hát ebből most el birnék viselni egy párat.

Na megyek, iszok egy kis Hoches C-t. Ha ló nincs... 

Nos hát igen, az expedíció kétharmada ide akart jönni, nekem meg nagyjából mindegy, csak Dél-Kelet-Ázsia legyen. Illetve valami olyan ország, ahol világosban kelek fel és nem kell öt réteg ruhát magamra húznom, mielőtt kilépek a házból. Meg persze ki tudjuk fizetni. Lance definíciójával élve, "mindegy csak évi x dollár alatt legyen az átlagjövedelem (ahol x egy meglehetősen alacsony összeg) és tangapapucsban flangáljanak a népek." Meg persze Angkor csodálatos. Meg Luang Prabang. A többi helyen meg, amit összeválogattak a többiek meg sose jártam. (Nem mintha ne lennének helyek ahová visszamennék. Nagyjából bármi, ahol voltam - kivétel talán Los Angeles, meg a német nyelvű Svájc).

De ha igazán őszinte akarok lenni, ez mind smonca.

Az a helyzet, hogy öt éve ott hagytam egy apszaraszt a siem riepi reptér ajándékboltjában.

És ezért vissza kellett mennem.

Oké, én extrém hülye indokokkal tudok útra kelni - például Koppenhágába egy Vespasianus mellszobor miatt mentem -, de ha látnátok egy apszaraszt, megértenétek.

Íme:

Nem, hagyjuk a hülye poénokat, egy darab apszaraszról van szó, ami mögöttem található és gondolom a bávatag vigyorból az arcomon, lehet látni, hogy elégedett vagyok a helyzettel.

Az apszaraszok vagy apszarák mennyei táncosnők a hindu mitológiában, a Tejtengerből kerültek elő, amikor az istenek és a démonok nekiálltak azt kiköpülni a Méru hegy és a teknőssé vált Visnu segítségével. Akit érdekel, majd később elmesélem, Angkor Watban vagy ötven folyóméteren keresztül van a sztori ábrázolva.

Lényeg a lényeg, hogy a tánc annyira fontos és vallási tevékenység volt, hogy annak idején a több ezer szerzetes mellett több ezer táncosnő is élt Angkor falai mögött.

És a táncosnők most is ott vannak. Több, mint háromezer. A falakon, féldombormű formájában a csodaszép templomokon, kábé így:

És ha közelről megnézitek, lehet látni, hogy mindegyik másmilyen. Válasszátok ki a sajátotokat. Minden egyes táncosnőnek más a mosolya, a hajviselete, a kéztartása, a ruhája... Ettől én megőrültem és folyamatosan apszaraszokat fotóztattam a többiekkel, sajnálom, de muszáj megmutatnom milyen csodaszépek:

A útikönyvek azt is tudni vélik, hogy csak egyetlenegy nevet közülük a fogait kivillantva. A többi mind így mosolyog. 

Namármost én ezt a mosolyt haza akartam vinni. Nézzétek milyen kis helyeske:

Vagy a kedvencem, a Hosszú Fülű Asszony:

Jó-jó abbahagyom, úgyis mindjárt letilt a blogszerver.

Naszóval én egy ilyet akartam hazulra. Persze nem egy eredetit, annyira buta falang nem vagyok, de elég jó másolatok voltak belőlük homokkőből, többek között a reptéri ajándékboltban. De addigra annyira megszoktam a kétdolláros pólókat és négydolláros selyemsálakat, hogy nem voltam hajlandó érte két számjegyű összeget adni.

Aztán ezt bántam öt évig.

Amikor az ötlet felmerült, hogy menjünk Angkorba, akkor gondoltam, hogy nekem ez a projekt még nincs lezárva, megyünk apszaraszt nézni. És az expedíció tagjai kábé azzal a megbocsátó elnézéssel viselték az összes éjszakai piacon folytatott ámokfutásomat, mint amivel az észak-amerikai indiánok kezelték az elmeháborodottakat.

És végül a phnom phen-i reptéren megvettem. És hazahoztam. Itt van velem szemben a könyvespolcon.

És most azt hiszitek vége a sztorinak, mi?

Hát... az a helyzet, hogy egyre többször gondolok arra a semelyikre sem hasonlító kis ezüstözött szobrocskára, amit Siem Riepben majdnem megvettem a Visnuval együtt. Nagyon édes, kicsit elnagyolt feje volt és meglepően modernnek tűnt, egészen másnak, mint az eddigiek. Az eladó srác bizonygatta, hogy azért mert az B.... stílusú (ezt nem értettem), ami még régebbi, mint Angkor, mire én persze azt mondtam magamban, hogy milyen hülye dumákkal próbálja itt rám sózni én se ma jöttem le a falvédőről. És persze otthagytam, mert drága.

És tényleg van Baphuon stilus. 1010 és 1080 között (!). És ezért volt az az apszarasz annyira más, majdnem picassosan modern.

És csak az az egy darab volt belőle, se előtte se utána nem láttam hasonlót. Még a neten sem.

Izé... Nem megy valaki mostanság Kambodzsába?

Szintén Solya gyűjtése. Szintén egy random piac.

Nem tudom mi lesz itt, ha megkapom mindenkitől a képeit.. Annyit fogok irni, mint Balzac.:)

Ez kérem szépen itt egy tetszőleges piac (Solya gyűjtése), nagyjából zárás után. 

Szóval nem kell megijedni a kutya meg a macska nem az árukészlet része.

Egyszerűen élvezik az életet.

Mint a kutyák, macskák (szajkók, rigók, gyerekek, stb.) Barinál a mesebeli házikóban...

Megtaláltam a vastag harisnyámat.

A siker értékéből persze kicsit levon, hogy már itthon a nappaliban sikerült előrántanom, míg az eredeti terv az lett volna, hogy valahol Szeged fölött magamra rántom és így nem fagyok meg a pesti hidegben, de hát ugye akkor még a franc se tudta merre van.

Mindig izgalmas végiggondolni, hogy mit hurcoltam magammal feleslegesen/mit kellett volna az első helyen bepakolnom.

Nos, nagy vonalakban elégedett vagyok. Ugyan húsz kilót hoztam haza, ami jelentős visszalépés a srí lankai három héthez képest, ahová konkrétan 13,6 kilogrammal mentem. Erre mondta jó anyám, hogy "hát kislányom, vagy nagyon megtanultál csomagolni, vagy nagyon igénytelen vagy". És különben is volt nálam egy Fülöp meg két szobor (egy bronz(szerű) Visnu meg egy homokkő apszarasz - na jó, utóbbit kézben cipeltem a phnom penh-i reptértől kezdve).

Viszont. Az egyetlen érthetetlen balfogás, hogy kétszer annyi felsőt vittem magammal, mint kellett volna. Először is elfelejtettem, hogy szuper pólók vannak a régióban (kis elefántos, nagy elefántos, angkori elefántos és ormánnyal szelfiző elefántos - ezeket sikerült beszereznem, miután az egy darab bakelitkerekű biciklist odaadtam Simónak, aki úgy tűnik végleg kinőtte az M-es méretet). És mindenhol borzasztó olcsón mosnak. És szépen. Mondjuk nem tudom mit gondoltam, minek három gatyához tizenhét fölső???

Ezen kívül csak az egy darab összehajthatós kanalamat nem használtam. Mondjuk bajban lettem volna, ha elő kellett volna kapnom, mert fogalmam se volt, hogy melyik neszesszerben van.

Viszont az alábbiakat használtam:

- svájci bicska (nem úgy mint Burmában, ahol elkobozták, mert a kézipoggyászban felejtettem az egyik repülőút során és még Eszter se tudta kimagyarázni),

- buborékfólia (ne röhögjetek. Pontosan tudtam, hogy törékeny holmikkal fogok hazajönni, nem kockáztatok. Mondjuk én képes voltam két hétig gyakorlatilag a kezemben fogni egy csodaszép terracotta szobrocskát Srí Lankából. De megérte, azóta is ott van az éjjeliszekrényen.),

- széles ragasztószalag. Nemcsak a törékeny holmiknál jó, ha van, de megakadályozza, hogy még egyszer ráboruljon a samponom a neszesszerben található összes vacakra. De mondjuk a fél ragasztószalagot rátekertem hirtelen felindulásból. Valamint alkalmas a szúnyogháló lyukainak lefedésére. Azzal az aprócska szépséghibával, hogy ki- és bemászás során minden második a bőrömre tapadt.

- II. Mihály, az e-book olvasóm. Meglepő módon nagyon keveset használtam. Mondjuk gondolom ez jó, bár esetemben furcsa. De azért megnyugtató volt a tudat, hogy ott van velem vagy ezer könyv.

- kényelmes cipő. Lehet, hogy hűtlen elhagyásnak minősül, de a szarrá taposott túracipőmet otthagytam az utolsó szálláson. Az egy dolog, hogy a műanyagig lejártam a kérgét, de valahogy nem volt az igazi az állaga miután végiggyalogoltam benne egy teljes dzsungeltúrát, negyedrészben a tengervízben taposva (ugye volt egy lyuk a talpamon - de legalább a sós víz fertőtlenítette:) Mondjuk ehhez az is kellett, hogy vegyek egy piros Converse cipőt a Russian market-en kemény 12 dollárért, de lehet, hogy még szandálban is szívesebben mentem volna haza.

- mentolos rágó. Nemcsak rágóként funkcionál, de nagy király voltam, amikor az expedíció azon tagjainak osztogattam, akik nem bírták a szerpentint/kompot. Rajtam kívül nagyjából mindenki... Legközelebb viszek Daedalont, csak hogy még nagyobb király lehessek..

- Rubophen, Betadin, ragtapasz, Mydeton, Afflamin. Hát ezekkel is nagy király voltam. Mondjuk pont hasmenésre nem volt senkinél semmi - a bitang erős antibiotikumokat leszámítva -, de azzal úgysincs mit csinálni, egy nap fosás úgyis kinéz mindenkinek ilyenkor, akkor WC-közelben marad, oszt jónapot. Hál'Istennek a maláriagyógyszerre és a steril tűre megint nem volt szüksége senkinek.

- naptej, Fenistil, szúnyogriasztó, sál (napszúrás vagy légkondi ellen), pulóver (légkondi ellen), frissítőkendő, papírzsebkendő, fogkefe, fogkrém, víz, néha flip-flop papucs, random kekszek. Magam se értem, de ezek közül gyakorlatilag bármikor bármelyiket elő bírtam rántani, Bandi mondta is hogy szintet ugrottam. Eddig mindig én lejmoltam, most meg mások tőlem. Felnőttem:)

- ajándék a bennszülötteknek. Hát itt a budapesti képeslapoktól kezdve a zsírkrétán keresztül a rég nem használt szempillaspirálomig bezárólag elég sok mindent sikerült szétszórnom. Nem is beszélve a karácsonyi bejglikről. Remélem tényleg örültek neki, de legalábbis értékelték a jó szándékot.

Úgyhogy mondhatni arcizmom se rezzent, amikor felhívott egy vadidegen hölgy azzal, hogy adjak tanácsot mit vigyen magával Kambodzsába. Mint kiderült a kedvenc vári teázómból adták meg a telefonszámomat, ahol várakozás közben meséltem ezt-azt az ottani hölgyeknek (éppen a képeket válogattam Fülöpön). Hízott a májam. Mert hát tényleg tudtam, hogy vigyen-e szúnyogriasztót (naná), valamit a fejére Nap ellen (naná), stb.

De leginkább azt kötöttem a lelkére, hogy vigyen magával egy rohadt nagy táskát, amiben még bőven van hely.

Meglátjuk.

Alapjába véve nagyon szeretem a reptereket. Olyanok, mint a január elseje délelőtt: teljesen normális, ha nem csinálsz semmit. Amit otthon hagytál, otthon marad, legyen az munka, szerelem vagy frissítőkendő, mostantól kezdve azzal gazdálkodsz, amid van.

És az embereket is nagyon élvezem. Megvan a repterek váltakozásának a saját dinamikája: ahogy feltűnik az első nő hidzsábban - vagy burkában, az még jobb, egyszer negyedóráig csak arra vártunk Bandival, hogy megtudjuk hogyan fotózzák le az idegenrendészek a burkás hölgyeket -, vagy az első férfi turbánban vagy dzsellabában, én nekiállok szélesen vigyorogni. Órákig el tudnám nézni az a méretes katyvaszt, ami egy rendes nemzetközi reptér emberanyaga: ázsiai tinilányok tüllszoknyában, afrikai család népviseletben, afrikai üzletember Boss öltönyben, szakadt ausztrál hippi szőke rastafrizurával és szörfdeszkával, szakadt magunkfajta európaiak, van ott minden gumipapucs és sísapka, Samsonite bőrönd és tigrisfejű hátizsák. Legviccesebb, hogy ugyanazt a klímát, mindenki másként éli meg annak függvényében, hogy honnan jön, úgyhogy a rövidgatyától kezdve a szkafanderjellegű kabátig minden van.

És ez a normális, senki nem szól be senkinek, rezzenéstelen arccal tudomásul vesszük.

A repterek maguk is nagyon szórakoztatóak. Még a helyi agyament bürokratikus hülyeségeik is egzotikusnak számítanak, megérkezésünk Kambodzsába például külön pont kellene hogy legyen az utazásszervezők ajánlatában. Siem Riepben ugyanis nyolcszor állsz sorban, egy helyen lefotóznak, egy helyen vízumot veszel, egy helyen le kell adnod az előre magaddal hozott fényképedet (igen, ez közvetlenül azelőtt történik, hogy lefotóznának a hivatalos szervek), semmi nincs kiírva, ámde legalább nyolc tábornokjellegű, váll-lapos, szörnyen morc fejű hivatalos szerv foglalkozik egy útlevéllel. Egy kinyitja, egy lepecsételi, egy aláírja, az ifjú padavánoknak meg annyi a funkciójuk, hogy kinyitják és odatartják a feletteseiknek.

Nagyon izgultam, hogy ez a helyi sajátosság ne tűnjön el, mert először napokig nem tértem magamhoz az élménytől. Utoljára a korai német expresszionista filmekben láttam hasonlót. A gatyás hippisereg meg velük szemben a váll-lapos bürokraták.. Felülmúlhatatlan kép.

A luang prabangi repteret sajnos modernizálták, de még így is nekünk kellett keresztülsétálni a kifutópályán leszállás után. Sajnos az a lehetőség megszűnt, hogy magunk tolhassuk ki a csomagjainkat is kis tesco-s bevásárlókocsiban. Kár. (Az első utunk túravezetője mesélte, hogy amikor még hátizsákkal barangolta be az országot, egyszer reggel odajött valaki a sátorhoz és bocsánatkérően megkérte, hogy ugyan költözzenek odébb egy kicsit, mert ez itt a reptér és indítanák a nemzetközi járatokat...)

A bangkoki reptér viszont akkora, hogy csak az autóparkolója hét emeletes és ránézésre akkora, mint a Faluház Óbudán. És egy óráig jöttünk az egyik bangkoki reptérről a másikig, minimum nyolcvan km/órával és folyamatosan nyolcsávos autópályán. És a "nagy" reptér természetesen légkondicionált. A méreteiről csak annyit, hogy mi a P kapuknál álltunk sorba becsekkolásnál. És innen tudod meg, hogy honnan megy a géped:

(Persze félpercenként átváltanak kukacbetűről latin betűre, de akkor is mókás.)

Ezzel együtt azt nem sikerült elérniük, hogy a helyi közértben dollárral vagy euróval fizessek. Úgy néztek rám az ötlet hallatán, mintha minimum azt kérdeztem volna, hogy lehányhatom-e a pénztárgépet. Pedig életbevágó lett volna egy üveg víz, mert előtte fél órát töltöttünk egy tízfős kínai turistacsapat közvetlen közelében és minden humanizmusom ellenére azt kell hogy mondjam, a kínai csoportokhoz képest az állatkerti páviánok decens brit dzsentlemenek, szóval fél óra után azt éreztem, hogy ha azonnal nem veszek be egy fejfájáscsillapítót, olyan migrénes rohamom lesz, hogy a fal adja a másikat.

De ehhez kellett volna thai baht, ugye.

"Le vagytok ti szarva"- gondoltam magamban az egész bangkoki reptérről, de különösen a közértes kisasszonyról és átmentem a szomszéd patikába, ahol először lelkesen nekiálltak keresni valami hasonló hatóanyagú szert, mivel itt meg semmilyen emberi nyelvet nem beszéltek, én meg a Quarelinemet mutogattam, hogy azt akarom bevenni. Aztán valahogy megvehettem a három hét legdrágább ásványvizét. És akkor már csak hat óra várakozás volt hátra.

Általában a 24-36 óra hazaút után már annyira kivan az ember, hogy megfogadja magában, hogy Budafoknál tovább az életben nem fog menni, illetve totális apátiába süllyed. Pár éve, amikor jó érzékkel összeszerveztünk magunknak egy hányós komp - éjszakai busz - taxi - repülő két átszállással kombót, na akkor Szeged felett, már egymást csépeltük a jó kis qataros párnáinkkal, hogy ne őrüljünk meg.

Azonban van egy faktor, ami mindig, de tényleg mindig kiránt az apátia és fáradtság legmélyéről és a maradék erőtartalékaim mozgósításával atombiztosan eléri, hogy elöntsön a szégyen és a düh. Ez pedig a remek ferihegyi reptér.

Magát a repteret eléggé kikupálták, sőt már az ajándékok is egész vállalhatóak. A WC változó, mert a leghitványabb farostlemez-műanyag ajtóról persze nagyjából egyből leszakad az akasztó, de ez még elmegy. De jó hazafiként többször odamentem már szerencsétlen külföldiekhez, és felvilágosítottam őket, hogy a reptéri pénzváltó a legnagyobb tolvaj a városban és most is a banki középárfolyamhoz képest (315 Ft=1 euró) kb. 245 forintot adtak egy euróért viszont majdnem 350 Ft-os árfolyamon váltották vissza. Értem én, hogy szabadverseny van és nincs a piacnak nagyobb híve nálam, de biztos, hogy ennek kellene lennie az első benyomásnak, ha valaki hozzánk érkezik?

A másik, amitől sikítós lábrázást kapok, azok a kiskocsik, amin ki tudnám tolni a szajrét. Számos reptéren voltam már Addisz Ababától kezdve, ahol teljes családok aludtak a reptér kövezetén, Tokióig, ahol húsz gombot lehetett nyomkodni a fűtött ülőkéjű habtiszta WC-n és biztosan mondhatom, hogy Ferihegy az egyetlen reptér, ahol ezért a szaros kiskocsiért pénzt kérnek. Mindenhol máshol ingyenes szolgáltatás. Segítsünk a vendégnek ugye.

Kis hazánkban ráadásul csak euróval, forinttal és kártyával lehet fizetni egy parkolóautomataszerű förmedvénynél. Amikor utoljára eszembe jutott használni ezt a baszt, az alábbi fizetőeszközök voltak nálam: thai baht, burmai kjat, amerikai dollár. Káromkodtam magamban egyet és kihúztam valahogy Bari hátizsákját az utolsó métereken.

Most azonban a Bálna kissé megviselten és húsz kilósan nézett rám a futószalag mellől, úgyhogy nyeltem egy nagyot, valahogy előkotortam egy euróst (fémpénz! roppant büszke voltam magamra), bedobtam, lámpa kigyullad és azzal a lendülettel... vitte el egy másik nő a kiskocsit. Merthogy az automatától át kéne slisszolnod egyből a kocsikhoz, ami valami lámpával jelzi, hogy elviheted, de hát bárki elviheti, miután kigyullad a lámpa. Valószínüleg nagyon fáradt és mérges lehettem, mert úgy néztem szegény nőre, hogy egyből odaadta, miközben ő is fizetett ugyanezért. Mint ahogy fizetett előttem egy kínai és egy indiai fejű turista is, akik most értetlenül pislogtak, mert kocsi persze nekik sem jutott.

És az egész rendszerben az a legmagyarabb, hogy ehhez a remek alsó-balkáni rendszerhez jár egy viceházmester fejű humanoid is, akinek ugyan nem tudom mi lehet a funkciója, mert nyelvet nem beszél és mondhatni teljesen híjával van a segítőkészségnek, ámde nagy a hangja és amikor odamorrantam neki, hogy még Kambodzsában sem kell fizetni a kocsiért, hihetetlenül lekezelően annyit tudott hozzátenni a helyzethez, hogy "Hja, az egy gazdag ország".

Íme, hát megleltem hazámat.

Azért az összképet is nézzétek. Gatya, például..