Alapjába véve nagyon szeretem a reptereket. Olyanok, mint a január elseje délelőtt: teljesen normális, ha nem csinálsz semmit. Amit otthon hagytál, otthon marad, legyen az munka, szerelem vagy frissítőkendő, mostantól kezdve azzal gazdálkodsz, amid van.

És az embereket is nagyon élvezem. Megvan a repterek váltakozásának a saját dinamikája: ahogy feltűnik az első nő hidzsábban - vagy burkában, az még jobb, egyszer negyedóráig csak arra vártunk Bandival, hogy megtudjuk hogyan fotózzák le az idegenrendészek a burkás hölgyeket -, vagy az első férfi turbánban vagy dzsellabában, én nekiállok szélesen vigyorogni. Órákig el tudnám nézni az a méretes katyvaszt, ami egy rendes nemzetközi reptér emberanyaga: ázsiai tinilányok tüllszoknyában, afrikai család népviseletben, afrikai üzletember Boss öltönyben, szakadt ausztrál hippi szőke rastafrizurával és szörfdeszkával, szakadt magunkfajta európaiak, van ott minden gumipapucs és sísapka, Samsonite bőrönd és tigrisfejű hátizsák. Legviccesebb, hogy ugyanazt a klímát, mindenki másként éli meg annak függvényében, hogy honnan jön, úgyhogy a rövidgatyától kezdve a szkafanderjellegű kabátig minden van.

És ez a normális, senki nem szól be senkinek, rezzenéstelen arccal tudomásul vesszük.

A repterek maguk is nagyon szórakoztatóak. Még a helyi agyament bürokratikus hülyeségeik is egzotikusnak számítanak, megérkezésünk Kambodzsába például külön pont kellene hogy legyen az utazásszervezők ajánlatában. Siem Riepben ugyanis nyolcszor állsz sorban, egy helyen lefotóznak, egy helyen vízumot veszel, egy helyen le kell adnod az előre magaddal hozott fényképedet (igen, ez közvetlenül azelőtt történik, hogy lefotóznának a hivatalos szervek), semmi nincs kiírva, ámde legalább nyolc tábornokjellegű, váll-lapos, szörnyen morc fejű hivatalos szerv foglalkozik egy útlevéllel. Egy kinyitja, egy lepecsételi, egy aláírja, az ifjú padavánoknak meg annyi a funkciójuk, hogy kinyitják és odatartják a feletteseiknek.

Nagyon izgultam, hogy ez a helyi sajátosság ne tűnjön el, mert először napokig nem tértem magamhoz az élménytől. Utoljára a korai német expresszionista filmekben láttam hasonlót. A gatyás hippisereg meg velük szemben a váll-lapos bürokraták.. Felülmúlhatatlan kép.

A luang prabangi repteret sajnos modernizálták, de még így is nekünk kellett keresztülsétálni a kifutópályán leszállás után. Sajnos az a lehetőség megszűnt, hogy magunk tolhassuk ki a csomagjainkat is kis tesco-s bevásárlókocsiban. Kár. (Az első utunk túravezetője mesélte, hogy amikor még hátizsákkal barangolta be az országot, egyszer reggel odajött valaki a sátorhoz és bocsánatkérően megkérte, hogy ugyan költözzenek odébb egy kicsit, mert ez itt a reptér és indítanák a nemzetközi járatokat...)

A bangkoki reptér viszont akkora, hogy csak az autóparkolója hét emeletes és ránézésre akkora, mint a Faluház Óbudán. És egy óráig jöttünk az egyik bangkoki reptérről a másikig, minimum nyolcvan km/órával és folyamatosan nyolcsávos autópályán. És a "nagy" reptér természetesen légkondicionált. A méreteiről csak annyit, hogy mi a P kapuknál álltunk sorba becsekkolásnál. És innen tudod meg, hogy honnan megy a géped:

(Persze félpercenként átváltanak kukacbetűről latin betűre, de akkor is mókás.)

Ezzel együtt azt nem sikerült elérniük, hogy a helyi közértben dollárral vagy euróval fizessek. Úgy néztek rám az ötlet hallatán, mintha minimum azt kérdeztem volna, hogy lehányhatom-e a pénztárgépet. Pedig életbevágó lett volna egy üveg víz, mert előtte fél órát töltöttünk egy tízfős kínai turistacsapat közvetlen közelében és minden humanizmusom ellenére azt kell hogy mondjam, a kínai csoportokhoz képest az állatkerti páviánok decens brit dzsentlemenek, szóval fél óra után azt éreztem, hogy ha azonnal nem veszek be egy fejfájáscsillapítót, olyan migrénes rohamom lesz, hogy a fal adja a másikat.

De ehhez kellett volna thai baht, ugye.

"Le vagytok ti szarva"- gondoltam magamban az egész bangkoki reptérről, de különösen a közértes kisasszonyról és átmentem a szomszéd patikába, ahol először lelkesen nekiálltak keresni valami hasonló hatóanyagú szert, mivel itt meg semmilyen emberi nyelvet nem beszéltek, én meg a Quarelinemet mutogattam, hogy azt akarom bevenni. Aztán valahogy megvehettem a három hét legdrágább ásványvizét. És akkor már csak hat óra várakozás volt hátra.

Általában a 24-36 óra hazaút után már annyira kivan az ember, hogy megfogadja magában, hogy Budafoknál tovább az életben nem fog menni, illetve totális apátiába süllyed. Pár éve, amikor jó érzékkel összeszerveztünk magunknak egy hányós komp - éjszakai busz - taxi - repülő két átszállással kombót, na akkor Szeged felett, már egymást csépeltük a jó kis qataros párnáinkkal, hogy ne őrüljünk meg.

Azonban van egy faktor, ami mindig, de tényleg mindig kiránt az apátia és fáradtság legmélyéről és a maradék erőtartalékaim mozgósításával atombiztosan eléri, hogy elöntsön a szégyen és a düh. Ez pedig a remek ferihegyi reptér.

Magát a repteret eléggé kikupálták, sőt már az ajándékok is egész vállalhatóak. A WC változó, mert a leghitványabb farostlemez-műanyag ajtóról persze nagyjából egyből leszakad az akasztó, de ez még elmegy. De jó hazafiként többször odamentem már szerencsétlen külföldiekhez, és felvilágosítottam őket, hogy a reptéri pénzváltó a legnagyobb tolvaj a városban és most is a banki középárfolyamhoz képest (315 Ft=1 euró) kb. 245 forintot adtak egy euróért viszont majdnem 350 Ft-os árfolyamon váltották vissza. Értem én, hogy szabadverseny van és nincs a piacnak nagyobb híve nálam, de biztos, hogy ennek kellene lennie az első benyomásnak, ha valaki hozzánk érkezik?

A másik, amitől sikítós lábrázást kapok, azok a kiskocsik, amin ki tudnám tolni a szajrét. Számos reptéren voltam már Addisz Ababától kezdve, ahol teljes családok aludtak a reptér kövezetén, Tokióig, ahol húsz gombot lehetett nyomkodni a fűtött ülőkéjű habtiszta WC-n és biztosan mondhatom, hogy Ferihegy az egyetlen reptér, ahol ezért a szaros kiskocsiért pénzt kérnek. Mindenhol máshol ingyenes szolgáltatás. Segítsünk a vendégnek ugye.

Kis hazánkban ráadásul csak euróval, forinttal és kártyával lehet fizetni egy parkolóautomataszerű förmedvénynél. Amikor utoljára eszembe jutott használni ezt a baszt, az alábbi fizetőeszközök voltak nálam: thai baht, burmai kjat, amerikai dollár. Káromkodtam magamban egyet és kihúztam valahogy Bari hátizsákját az utolsó métereken.

Most azonban a Bálna kissé megviselten és húsz kilósan nézett rám a futószalag mellől, úgyhogy nyeltem egy nagyot, valahogy előkotortam egy euróst (fémpénz! roppant büszke voltam magamra), bedobtam, lámpa kigyullad és azzal a lendülettel... vitte el egy másik nő a kiskocsit. Merthogy az automatától át kéne slisszolnod egyből a kocsikhoz, ami valami lámpával jelzi, hogy elviheted, de hát bárki elviheti, miután kigyullad a lámpa. Valószínüleg nagyon fáradt és mérges lehettem, mert úgy néztem szegény nőre, hogy egyből odaadta, miközben ő is fizetett ugyanezért. Mint ahogy fizetett előttem egy kínai és egy indiai fejű turista is, akik most értetlenül pislogtak, mert kocsi persze nekik sem jutott.

És az egész rendszerben az a legmagyarabb, hogy ehhez a remek alsó-balkáni rendszerhez jár egy viceházmester fejű humanoid is, akinek ugyan nem tudom mi lehet a funkciója, mert nyelvet nem beszél és mondhatni teljesen híjával van a segítőkészségnek, ámde nagy a hangja és amikor odamorrantam neki, hogy még Kambodzsában sem kell fizetni a kocsiért, hihetetlenül lekezelően annyit tudott hozzátenni a helyzethez, hogy "Hja, az egy gazdag ország".

Íme, hát megleltem hazámat.