Nézzünk szembe a riasztó valósággal: én itt Ázsiában riasztóan gazdag és szerencsés vagyok. Minden nap meleg vizben fürdök (mármint otthon), annyi pénzem van, mint egy itteni családnak (esetleg kisebbfajta falunak), senkim se halt meg háborúban/kinzókamrában, nincs hét neveletlen kölköm, akiket el kéne juttatnom a szomszéd szigeten lévő iskolában, nem irtják ki befektetők az erdeim felét. Azért ez jó dolog, nem baj, ha az ember ezeket tudatositja magában. Mert ez hiányozni fog otthon.

(Az egy külön kutatást érne azért, hogy mindez mennyire hiányzik a helyieknek és mennyire cserélnének a mi életünkkel. Simán lehet, hogy itt boldogabbak az emberek. Ha húsz évig itt élnék és megtanulnék két-három helyi nyelvet, talán lenne esélyem megtudni. De nem biztos. Sosem látsz egy ázsiai arca mögé.)

És hát egyrészt az emiatt érzett szégyen, másrészt a belém kódolt segitó szándék hatására persze szokás szerint szeretnék tenni valamit a világ egyensúlyának helyreállitása érdekében.

De ez nem olyan egyszerű.

Etiópiában megtanultam, hogy gyereknek nem adunk semmit. Se cukrot, se pénzt, se vizet, se ceruzát, semmit. Egyrészt seperc alatt elveszik tőlük és visszacsomagolva újra eladják, másrészt a kölkök állati hamar úgy fogják fel, hogy ez nekik jár és ha nem adsz a végén megdobálják a buszodat (megtörtént). 

Másrészt gyerektől nem veszünk semmit. Ez itt Kambodzsában például Angkorban számtalan helyen ki van irva, azzal a nagyon helytálló gondolatenettel indokolva, hogy gyereknek iskolában a helye, ne bátoritsuk őket másra.

A felnőtteknél viszont nehéz megtalálni a jó csatornát. Hogy tényleg jó helyre kerüljön a pénz/ajándék/bármi.

Úgyhogy ezúttal a neten kerestem két iskolaszerűséget Laoszban, egyrészt jófejségből, másrészt, mert én általában borzasztóan élvezem, ha a helyiekkel valamilyen interakcióba lehet keveredni, nemcsak megsétáltatnak egy légkondicionált autóbuszban.

Az egyik hely - ahonnan Max a vezető egy napon belül visszairt - egy közösségi zeneiskola, ahol gitározni tanitják a kölköket. Igy néz ki kivülről:

Hát itt sajnos nem volt jobb ötletem, mint hogy vittem nekik egy rakat gitárpengetőt, meg felajánlottam, hogy éneklek nekik magyar népdalokat, ha szeretnék. Gondoltam, hátha a külsős figyelem (a világ másik végén is tudják hogy létezünk) is számit. Most nem tudom, hogy udvariasságból vagy valós kiváncsiságból, de összeterelték a kölköket és én énekeltem nekik egy-két népdalt. Itt látható Oszlopláb Tanárnő, amint az "A csitári hegyek alatt"-ot énekli a meghökkent nebulóknak:

Aztán ők énekeltek /gitároztak nekem. Ez igazán viccesen sült el,  mert nagyjából ugyanazokból az akkordokból állt, mint "A börtön ablakába soha nem süt be a nap" kezdetű örökbecsű nóta, úgyhogy nem birtam ki és lelkesen beleénekeltem magyarul. Nekem nem tűnt fel, de Bertus - aki kajánul vigyorgott és fotózott a sarokból - szerint két kiscsávó ettől teljesen kiesett a valóságból.

Szóval ezt félsikernek könyvelem el, de legalább ellátogattunk Luang Prabang egy másik részére is. 

Ez itt meg a tantestület, középen Max vigyorog lelkesen. Lehet, hogy ez az ajándékba vitt meggyes-mákos bejgli tudatmódositó hatásának köszönhető. Nagyon udvarias volt, megkóstolta és meg is dicsérte.

A mákos bejgli egyébként másik oldalon is jó élmény volt (köszönjük a Flóra cukrászdának!). Egyik este a szállásunkon a személyzet éppen vacsorázott én meg lefutottam három szelet bejglivel. Amikor pár nap múlva fizettük volna a szállást és a járulékos részeket, odavágtatott a családból a lány és helyi nyelven elcsicseregte, hogy a vasalásért ne fizessek, mert köszöni a süteményt. Tökre meghatódtam...