Nos hát igen, az expedíció kétharmada ide akart jönni, nekem meg nagyjából mindegy, csak Dél-Kelet-Ázsia legyen. Illetve valami olyan ország, ahol világosban kelek fel és nem kell öt réteg ruhát magamra húznom, mielőtt kilépek a házból. Meg persze ki tudjuk fizetni. Lance definíciójával élve, "mindegy csak évi x dollár alatt legyen az átlagjövedelem (ahol x egy meglehetősen alacsony összeg) és tangapapucsban flangáljanak a népek." Meg persze Angkor csodálatos. Meg Luang Prabang. A többi helyen meg, amit összeválogattak a többiek meg sose jártam. (Nem mintha ne lennének helyek ahová visszamennék. Nagyjából bármi, ahol voltam - kivétel talán Los Angeles, meg a német nyelvű Svájc).

De ha igazán őszinte akarok lenni, ez mind smonca.

Az a helyzet, hogy öt éve ott hagytam egy apszaraszt a siem riepi reptér ajándékboltjában.

És ezért vissza kellett mennem.

Oké, én extrém hülye indokokkal tudok útra kelni - például Koppenhágába egy Vespasianus mellszobor miatt mentem -, de ha látnátok egy apszaraszt, megértenétek.

Íme:

Nem, hagyjuk a hülye poénokat, egy darab apszaraszról van szó, ami mögöttem található és gondolom a bávatag vigyorból az arcomon, lehet látni, hogy elégedett vagyok a helyzettel.

Az apszaraszok vagy apszarák mennyei táncosnők a hindu mitológiában, a Tejtengerből kerültek elő, amikor az istenek és a démonok nekiálltak azt kiköpülni a Méru hegy és a teknőssé vált Visnu segítségével. Akit érdekel, majd később elmesélem, Angkor Watban vagy ötven folyóméteren keresztül van a sztori ábrázolva.

Lényeg a lényeg, hogy a tánc annyira fontos és vallási tevékenység volt, hogy annak idején a több ezer szerzetes mellett több ezer táncosnő is élt Angkor falai mögött.

És a táncosnők most is ott vannak. Több, mint háromezer. A falakon, féldombormű formájában a csodaszép templomokon, kábé így:

És ha közelről megnézitek, lehet látni, hogy mindegyik másmilyen. Válasszátok ki a sajátotokat. Minden egyes táncosnőnek más a mosolya, a hajviselete, a kéztartása, a ruhája... Ettől én megőrültem és folyamatosan apszaraszokat fotóztattam a többiekkel, sajnálom, de muszáj megmutatnom milyen csodaszépek:

A útikönyvek azt is tudni vélik, hogy csak egyetlenegy nevet közülük a fogait kivillantva. A többi mind így mosolyog. 

Namármost én ezt a mosolyt haza akartam vinni. Nézzétek milyen kis helyeske:

Vagy a kedvencem, a Hosszú Fülű Asszony:

Jó-jó abbahagyom, úgyis mindjárt letilt a blogszerver.

Naszóval én egy ilyet akartam hazulra. Persze nem egy eredetit, annyira buta falang nem vagyok, de elég jó másolatok voltak belőlük homokkőből, többek között a reptéri ajándékboltban. De addigra annyira megszoktam a kétdolláros pólókat és négydolláros selyemsálakat, hogy nem voltam hajlandó érte két számjegyű összeget adni.

Aztán ezt bántam öt évig.

Amikor az ötlet felmerült, hogy menjünk Angkorba, akkor gondoltam, hogy nekem ez a projekt még nincs lezárva, megyünk apszaraszt nézni. És az expedíció tagjai kábé azzal a megbocsátó elnézéssel viselték az összes éjszakai piacon folytatott ámokfutásomat, mint amivel az észak-amerikai indiánok kezelték az elmeháborodottakat.

És végül a phnom phen-i reptéren megvettem. És hazahoztam. Itt van velem szemben a könyvespolcon.

És most azt hiszitek vége a sztorinak, mi?

Hát... az a helyzet, hogy egyre többször gondolok arra a semelyikre sem hasonlító kis ezüstözött szobrocskára, amit Siem Riepben majdnem megvettem a Visnuval együtt. Nagyon édes, kicsit elnagyolt feje volt és meglepően modernnek tűnt, egészen másnak, mint az eddigiek. Az eladó srác bizonygatta, hogy azért mert az B.... stílusú (ezt nem értettem), ami még régebbi, mint Angkor, mire én persze azt mondtam magamban, hogy milyen hülye dumákkal próbálja itt rám sózni én se ma jöttem le a falvédőről. És persze otthagytam, mert drága.

És tényleg van Baphuon stilus. 1010 és 1080 között (!). És ezért volt az az apszarasz annyira más, majdnem picassosan modern.

És csak az az egy darab volt belőle, se előtte se utána nem láttam hasonlót. Még a neten sem.

Izé... Nem megy valaki mostanság Kambodzsába?