Nézzünk szembe a riasztó valósággal: én itt Ázsiában riasztóan gazdag és szerencsés vagyok. Minden nap meleg vizben fürdök (mármint otthon), annyi pénzem van, mint egy itteni családnak (esetleg kisebbfajta falunak), senkim se halt meg háborúban/kinzókamrában, nincs hét neveletlen kölköm, akiket el kéne juttatnom a szomszéd szigeten lévő iskolában, nem irtják ki befektetők az erdeim felét. Azért ez jó dolog, nem baj, ha az ember ezeket tudatositja magában. Mert ez hiányozni fog otthon.

(Az egy külön kutatást érne azért, hogy mindez mennyire hiányzik a helyieknek és mennyire cserélnének a mi életünkkel. Simán lehet, hogy itt boldogabbak az emberek. Ha húsz évig itt élnék és megtanulnék két-három helyi nyelvet, talán lenne esélyem megtudni. De nem biztos. Sosem látsz egy ázsiai arca mögé.)

És hát egyrészt az emiatt érzett szégyen, másrészt a belém kódolt segitó szándék hatására persze szokás szerint szeretnék tenni valamit a világ egyensúlyának helyreállitása érdekében.

De ez nem olyan egyszerű.

Etiópiában megtanultam, hogy gyereknek nem adunk semmit. Se cukrot, se pénzt, se vizet, se ceruzát, semmit. Egyrészt seperc alatt elveszik tőlük és visszacsomagolva újra eladják, másrészt a kölkök állati hamar úgy fogják fel, hogy ez nekik jár és ha nem adsz a végén megdobálják a buszodat (megtörtént). 

Másrészt gyerektől nem veszünk semmit. Ez itt Kambodzsában például Angkorban számtalan helyen ki van irva, azzal a nagyon helytálló gondolatenettel indokolva, hogy gyereknek iskolában a helye, ne bátoritsuk őket másra.

A felnőtteknél viszont nehéz megtalálni a jó csatornát. Hogy tényleg jó helyre kerüljön a pénz/ajándék/bármi.

Úgyhogy ezúttal a neten kerestem két iskolaszerűséget Laoszban, egyrészt jófejségből, másrészt, mert én általában borzasztóan élvezem, ha a helyiekkel valamilyen interakcióba lehet keveredni, nemcsak megsétáltatnak egy légkondicionált autóbuszban.

Az egyik hely - ahonnan Max a vezető egy napon belül visszairt - egy közösségi zeneiskola, ahol gitározni tanitják a kölköket. Igy néz ki kivülről:

Hát itt sajnos nem volt jobb ötletem, mint hogy vittem nekik egy rakat gitárpengetőt, meg felajánlottam, hogy éneklek nekik magyar népdalokat, ha szeretnék. Gondoltam, hátha a külsős figyelem (a világ másik végén is tudják hogy létezünk) is számit. Most nem tudom, hogy udvariasságból vagy valós kiváncsiságból, de összeterelték a kölköket és én énekeltem nekik egy-két népdalt. Itt látható Oszlopláb Tanárnő, amint az "A csitári hegyek alatt"-ot énekli a meghökkent nebulóknak:

Aztán ők énekeltek /gitároztak nekem. Ez igazán viccesen sült el,  mert nagyjából ugyanazokból az akkordokból állt, mint "A börtön ablakába soha nem süt be a nap" kezdetű örökbecsű nóta, úgyhogy nem birtam ki és lelkesen beleénekeltem magyarul. Nekem nem tűnt fel, de Bertus - aki kajánul vigyorgott és fotózott a sarokból - szerint két kiscsávó ettől teljesen kiesett a valóságból.

Szóval ezt félsikernek könyvelem el, de legalább ellátogattunk Luang Prabang egy másik részére is. 

Ez itt meg a tantestület, középen Max vigyorog lelkesen. Lehet, hogy ez az ajándékba vitt meggyes-mákos bejgli tudatmódositó hatásának köszönhető. Nagyon udvarias volt, megkóstolta és meg is dicsérte.

A mákos bejgli egyébként másik oldalon is jó élmény volt (köszönjük a Flóra cukrászdának!). Egyik este a szállásunkon a személyzet éppen vacsorázott én meg lefutottam három szelet bejglivel. Amikor pár nap múlva fizettük volna a szállást és a járulékos részeket, odavágtatott a családból a lány és helyi nyelven elcsicseregte, hogy a vasalásért ne fizessek, mert köszöni a süteményt. Tökre meghatódtam...

Most kaptuk a hírt, hogy az expedíció másik fele csúcsot döntött multikultiban: egy képzeletbeli országban játszódó kínai filmet néznek, khmer nyelven angol felirattal, ahol a gonosz japán, a pozitív főhős kínai és Magyarországon forgatták mert Rendőrség feliratú Ladákkal üldözik egymást.

Asszem többet kéne helyi tévét néznünk.

Hát igen, ez egy végtelen lista. Ha nem szeretném Ázsiát, gondolom otthon maradtam volna a seggemen.

A helyzet az, hogy én leginkább az otthonitól elérő, elsőre teljesen abszurd, ám mégis remekül működő helyi megoldásoktól tudok leginkább extázisba esni.

Mint például a fodrász Luang Prabangban. Apám, nem ülsz, hanem fekszel amig mossák a hajadat, mekkora ötlet már! Mutatom:

Hát ezt abszolút nekem találták ki.

A bankjegykiadó automatának - ismertebb nevén ATM - helyes kis házikója van, cseréptetővel. Nem ám hullámpala meg banánlevél, mint az itt élő állampolgárok házainak:

Általában lenyűgöz és felszabadit az a belső rend, ami alapján itt az élet folyik. Nézzünk például egy példát a közlekedésre:

Ha elsőre nem jön le, két gyerek és két nő ül a motoron. Ebből a műfajból a kedvencem az a pasi volt, aki pusztán a hátracsavart bal kezével támasztotta a degeszre tömött aktatáskáját, miközben robogott, illetve a másik versenyző, aki egy nagy képcsöves tévét és több folyóméter acélkeritést szállitott a motor csomagtartóján. De Lance látott egy anyukát is, aki felrakott vagy tiz emelet tojást a bringa csomagtartójára, aztán rögzitésnek RÁültette a kolléganőjét és vidámat elhajtottak.

Képzeljük el ugyanezt az Andrássy úton... Pedig remekül működik. Egy teljes kontinens láthatóan remekül elvan a nálunk szokásos munkabiztonsági előirások, KRESZ, divat, információbiztonsági hirlevelek, számlaadási kötelezettség, járda, beléptetökártya, házassági anyakönyvi kivonat, Excel táblázatok és nagyjából nyelvtudás nélkül. Ja és minusz az ezekkel járó adminisztrációs kötelezettségek és bürokrácia (tévedésből bürökráciát irtam elsőre gondolom nem véletlenül.)

És mindig minden működik és megoldódik. Persze türelem és rugalmasság kell hozzá, de hát ezért jöttünk.

Nézzük például a nyelvtudás mondhatni teljes hiányát, amikor megpróbáltuk megtudakolni a recepcióstól, hogy hánykor és hol van reggeli.

A srác benyomta a kérdést a Google translator-ba, és..

.. és továbbra sem tudtunk semmi használhatót a reggeliről. Nézzétek meg a szakszerű angol forditást jobb oldalt, a megfejtéseket várom kommentbe (a kukacbetűk se rosszak a bal oldalon). Két napig röhögtünk rajta. Másnap reggel pedig egy másik, ismeretlen helyi erő átvezetett minket a phonsavane-i hetivásáron a varsába tömködött élő malacok, nyársra húzott békák, minyonos lufik és napelemek (mindez a porba teritett pokrócokon, mint általában az ázsiai piacokon) vidám és teljesen érthetetlen elrendezésű egyvelegén egy hangulatos hangárba, ahol a gumipapucsot és bolyhos hellokittys sisapkát viselő pincérlány felszolgálta a reggeli rántottánkat amig mi elegánsan elfoglaltuk a helyünket a műselyem huzatú esküvői székeken. Boldogan rendeltünk, ettünk valami egészen mást, miután megtörölgettük a rántottánkat, hogy ehető legyen. (szó szerint megtöröltük, annyira zsiros volt. Ez is egy működő megoldás.)

Ázsia - és az utazások - legnagyobb ajándéka számomra az a kedélyes nemtörődömség, amivel elengedem az európai normákat. Koszos vagy? Mindenki az. Mást kapsz, mint amit rendeltél? Kaptál kaját, nem? Nem fázol, nem? Mit akarsz még? Ha valami bajod van, saját érdekedben vagy elengeded, vagy megtanulod élvezni. Itt a Maslow-piramis alján sokat lehet tanulni  arról a sok felesleges vekengésről, és irgalmatlan mennyiségű felesleges elvárásról és szabályról, amivel otthon ki-ki megkeseriti az életét.

Mondjuk a hideggel és a sötéttel továbbra se tudok mit kezdeni. Talán az információbiztonsági hirlevelekkel se sokat. De megpróbálok egy kis Ázsiát hazacsempészni magammal.

Talán kitart az első héten.

Lassan hazafelé vesszük az irányt Bertussal - az expedició maradék kétharmada még marad, a lógós, mázlista disznók - és mivel ilyenkor kábé a hazaérkezésen belül három napon belül teszi fel magának az ember a kérdést, hogy tulajdonképpen mi a jó nyavalyáért jött egyáltalán haza, talán hasznos most összegezni mi az ami nem fog hiányozni.

1. A pornak, napkrémnek, izzadságnak és gyakorlatilag idegméreg alapú trópusi szúnyogriasztó folyadéknak az állandó elegye, ami a nap 24 órájában boritja a testemet,

2. Az állandó izzadság (még ezen felül),

3. Hogy sosem tiszta a lábam (ezt általában élvezem, de tegnap beleestem egy bokorba hazafelé és pont a talpamat sikerült lehorzsolni, ami nem teljesen problémamentes a tengerparton ugye),

4. A ruháim állaga - gondolhatjátok az eddigiekből -, és hogy sosem lehet rendesen kipakolni,

5. Az állandó izzadást mondtam már?

6. Néha lehetne megbizhatóbb wifi, mert az expedició tagjai folyton nyesztetnek, hogy lopom az isten drága napját, ahelyett hogy dolgoznék, pedig csak arról van szó, hogy szar a wifi.

7. És az állandó izzadás.

A többivel (most éppen halk jazz szól a tengerre néző éttermi részben és hajók úsznak a vizen, miközben a teámat iszom, elégedett kutyák hevernek a sziget különféle stratégiai helyein és a hangjukból itélve a gekkók is szorgosan dolgoznak a banánlevél tetőn) egész sokáig el tudnék lenni azt hiszem.

PS.: Bertussal konzultálva az alábbiakkal tudom kiegészíteni a listát:

8. A rohadt szúnyogok (én egészen hozzászoktam. Vagy csak megúsztam ezúttal).

9. A viselkedni nem tudó tizen- és huszonéves falangok, akik külön megérnének egy esettanulmányt. Sajnos kihagytuk a számításból, hogy Koh Rong szigete az elmúlt pár évben átalakult egyfajta partyhelyszínné, ahol egy rakat ifjonc üvöltő tuc-tuc zene mellett anyuci pénzén szándékozik a nap 20 órájában részegen/másnaposan heverni a tengerparton. Leginkább a spanyol kompániát nem értettük, minek iderepülni 17 órát Spanyolországból, nincs ott elég sziget?

10. A viselkedni nem tudó kínai hordák. Mondjuk engem inkább szórakoztatnak (most még).

Miután az expedíció bizonyos tagjainak kénytelen voltam egyértelművé tenni, hogy ők nem indulhatnak a versenyben, ünnepélyes eredményhirdetés következik: Zsu nyert (mondjuk valószínűleg ő is látott már ilyet eredetiben..)

Szóval a megoldás: folyami üzemanyagtöltő-állomás, ismertebb nevén benzinkút. Csak ez a példány a Mekongon van és hajóknak, íme közelebbről:

 Ő meg itten a benzinkutas. Gumipapucsban: 

Ezt Fufinak és a nővéremnek (is) küldöm. Fufi megnézte volna a szövőszéket is, Szilvi meg szuper fotókat csinált volna a kölkökről meg az öreg mámikról, mondjuk ilyeneket: 

Öreg mámi pont nincs rajtuk, pedig voltak szép számmal.

Az első három sikeres megfejtő, aki kommentben megirja a helyes választ, kap tőlem valami nagyon autentikus helyi izét.

Ma fogtam életemben először a kezembe egy AK 47-es gépfegyvert, ismertebb nevén egy Kalasnyikovot. Remélem utoljára is.

(Moszat szerint lényeges megemliteni, hogy egy klasszikus, fatusos, szuronnyal ellátott változatról van szó.)

Persze csak az unokaőcséimnek akartam imponálni. A siem riep-i háborúmúzeumot nagyjából nekik találták ki, lehugyoznák a bokájukat a gyönyörűségtől, ha látnák. Kábé igy néz ki:

Gyakorlatilag egy kert, tele tankkal meg aknavetővel meg katyusával meg vállról inditható halálos biszbaszokkal. Valószinűleg összeszedtek mindent, amivel embereket irtottak az elmúlt ötven évben. Mindent meg lehet fogni meg kipróbálni és rajtunk kivül csak egy kölyökkutya volt az egész kertben, úgyhogy mondanom se kell, előjött belólünk a hatéves. Volt ott minden, a fiúk persze hangos örömsikolyok keretében, különféle röviditéseket sikongatva vetették magukat a választékba. Erről a polcról lehetett leemelni amit akarsz:

Meg erről (két random polc a hatból, amire összesen jutott egy vérszegény "Don't touch" tábla)

Mondjuk egy országban, aminek az elmúlt hatvan évéből negyven polgárháborúval, gerillaháborúval és az egyik legrémisztőbb elnyomó diktatúrával és népirtással telt, nem nehéz egy ilyen kollekciót összehozni. Mi meg fotózkodtunk, mint egy hollywoodi filmben. 

Kicsit sötét a kép, de gondolom azt látjátok, hogy a fiúk vigyorognak, mint a vadalma:

Bertus gondolom ezt a képet azóta már elküldte az összes banki ügyfelének, hogy tudják mire számitsanak:

Ezt pedig szigorúan Simóra való tekintettel készitettük:

Mire kibohóckodtuk magunkat, a múzeumi személyzet hazament. Véget ért a nyitvatartási idő.. Mi nagyjából azt vihettünk volna el, amit akarunk, különös tekintettel arra, hogy a múzeumnak nagyjából nincs keritése, legalábbis ott ért véget, ahol már békésen teregetett egy néni a szomszéd házban.

(Jó, azért egészen nálunk sem mentek el otthonról, viccből se fogtuk egymásra és nem tettük az ujjunkat a kakasra. Ha esetleg valakinek kedve támad beugrani erre azért figyeljen...)

Mindenesetre érezhető, hogy a helyieknek ez korántsem akkora szám, a bejáratnál a személyzet konkrétan az esti levest főzte nyilt lángon, amikor megjöttünk. De mondjuk ők hozzá is szoktak, az amerikai bombázásból - vagy bármelyik bombázásból - itt maradt lövegek például vidám turistacsalogató dekorációként szolgálnak, mondjuk itt éppen egy phonsavane-i pizzéria bejárata előtt, ami stilszerűen a "Kráter" névre hallgat (nem, nem a helyi vulkánról van szó, hanem egy bombatölcsérről.)(mi is szépek vagyunk, de most konkrétan a diszlet a lényeg.)

Lehet jobb is igy, hogy ezek ma már csak kellékek és vidoran körberöhögjük őket...

(A tippet - mármint, hogy a háborús múzeumot ki ne hagyjuk, mert eszelős - ezúton is köszönjünk az Angkor valamelyik templománál megismert kedves magyar párnak, Dórinak és Levinek!) 

Laosz és Kambodzsa francia érdekszféra volt egészen a függetlenedésükig/különféle kommunista diktatúrák hatalomátvételéig. Ennek számos történelmi-politikai-gazdasági következménye van, na ezekről nem fogok mondani egy szót sem. Viszont nagyon vicces/dühitő módon él tovább az örökség a mindennapokban.

1. Van kenyér. Sőt baguette.

Sőt forró baguette frissen a sütőből. Valamint vajas croissant. Ez felfoghatatlanul sokat számit, higgyétek el, jártam olyan országban, ahol egyáltalán nincs kenyér. Van viszont bambuszrúdban sült ragacsos rizs babbal - le kell róla hámozni a bambuszrudat, mint a banánt -, eperrel és hallal. Reggelire.

És van olyan palacsinta, mint amit a fénykoromban szoktam enni a Champs Elysees-n. Csak itt valahogy más a csokis-banános. És van mangós változat is.

Finom!

2. Érthetetlen okokból Ázsiában ha van tejtermék, akkor biztosan van Vache qui rit sajt. Ez Franciaországban kábé a mi Mackó sajtunk. Itt fürödni lehetne benne annyi van. De miért ebből, ha tudjuk, hogy Franciaországban többféle sajt van, mint nap egy évben?

3. A helyiek petangue-ot játszanak a poros kis útmenti falvakban. Ez az a golyóhajigáló játék, amit utoljára joviális bajuszos, sörhasú, francia, házmesterjellegű urak előadásában.Most képzeljük el ugyanezt kicsi, vékony, sötétbőrű, ázsiaiak előadásában. 

Találtunk egy kéttannyelvű francia-lao iskolát is, sőt a kislányokat le is fotóztuk, mert nagyon viccesek. Alul helyi szoknyácska, felül úttörő egyenruha, nyakkendővel meg olyan pionir sapkával, mint a szovjet tankönyvekben. Na ők köszöntek "Bonjour madame"-ot. De amikor válaszoltam nekik franciául egymás mögé bújtak.

4. És sajnos ugyanolyan hülyén ágyaznak, mint a franciák, vagyis betömködik az ágyneműt a matrac alá. Ez bizonyára nagyon esztétikus, és XIV. Lajos elismerően biccentene a láttán, de kevés dolog képes annyira kihozni belőlem az állatot, mint amikor a lábammal kell kirugdosnom a takaró másik felét, hogy rendes homo sapiens módjára belekuckózhassam magam.

Persze valószinűleg megártott, hogy jelenleg én vagyok a szobában a legkoszosabb összetevő.

Naszóval.

Ami a blogirás nehézségeit illeti azok leginkább három csoportba sorolhatóak:

- nem találom a klaviatúrán a hosszú i betűt

- nincs visszajelzésem, mert - tisztelet a kivételtől - a nyavalyás rajongók nem kommentálják az irásaimat (természetesen elragadtatástól elcsukló hangú kommentekre gondolok:) Bár a rajongóim - na jó, becsületesebb lenne őket felettébb kritikus követőknek hivni - nagyjából harmada jelenleg Kambodzsában található az Angkor Pearl Hotel szobáiban. És hát hogy is mondjam ők tényleg módfelett kritikusak (persze ezért a barátaim).

- végül de nem utolsósorban a képlet egyszerű: vagy irsz, vagy látsz. Úgyhogy jelenleg éppen három várossal vagyok lemaradva (Luang Prabang, Phonesavane, Vang Vieng, Siem Riep), illetve inkább három és féllel, mert Luang Prabangról azért irtam. De mivel jelenleg már Kambodzsában vagyunk, és egy olyan birodalom egykori székhelyét próbáljuk három nap alatt felfedezni, aminek két millió lakosa volt akkor, amikor Londonnak 50 000, ez a csúszás valószinűleg fokozódni fog.

Bocs. 

Azért igyekszem..