Egy kis válogatás szerzetesekből:

És a kedvencem:

Ez még Luang Prabangban történt, az első folyóparti esténken, az első helyen, ahol azt az isteni zöldséges sárga tésztát ettem. Mivel tudtuk, hogy Bertusnak épp december 25-én van a szülinapja, gyorsan elküldtük, hogy csináljon csoportképeket panorámával - ahhoz messzire kellett menni, egészen az út széléig ., és igy időt nyertünk -, addig gyorsan előrántottam a meglepi karácsonyi-szülinapi diós bejglit, az Angry Bird-ös gyertyákkal (jóvanna, azt lehetett kapni a bótban). Isten éltessen! 

(és persze köszönjük a fotókat.)

Azt hiszem sikerült egy jó szilvesztert összehozni. Éjfélkor egy szigeten álltunk a folyócska közepén, tüzek égtek mindenfelé és fehér selyempapir lampionokat eregettek a népek az összes partokon.Mi is.

Pontban éjfélkor meg dánul, pakisztánul, laóul és magyarul üvöltöztünk, hogy boldog új évet, illetve a megfelelőit a mondott nyelveken. (Csak a helyit sikerült megjegyezni, ott van a cimben). Illetve Ahad a Szingapúrban dolgozó pakisztáni néha beleharsogta az éjszakába, hogy "Magyarok!" meg "Magyarország!" mert tavaly volt nálunk két hétig és nagyon tetszett neki. Főleg Győr. De tudta a nevét Zalaegerszegnek is. Meg Lökösházának. Közben a helyiek kaján vigyorral kinálgattak minket nyárson sült csimasszal és békával. Meg lao whiskeyvel.

Soha rosszabbat.

És ha azt kérdeznétek - nagyon helyesen egyébként -, hogy én eközben mit csináltam, jelentem a szomorú valóság az, hogy dolgoztam (mondjuk kivételesen jól esett). Ezek a nyavalyások meg jól lefotóztak, mint azt mutattam is egy fotón. De aztán lebuktak:

Én egyébként nagyjából ezt láttam:

Na jó, igaziból ezt:

A kép baloldalán a zöld izé a hátizsákom - csak a helyszin hitelesitése miatt -, jobb oldalon a napernyő előtt a falang házaspár lenyomott egy komplett pikniket több fogással és a végén kávéval. Aztán felálltak és elmentek, a helyi serpák pedig gondosan összecsomagoltak utánuk. Vitték a napernyőt is.

Egyébként az egész hely tele van ilyen kis kiépitett piknikasztalokkal. A lenti rész pedig egy csomó türkizzöld medence, amibe bele lehet ugrani. Ilyenek:

És vannak öltözők is. Sőt még olyanok is akadnak, akik fürödnek:

És nagyon vicces módon megjelent egy ázsiai (kinai?) stáb is, akik stand up-ot mondtak, mielőtt valami sztárocska belevetette volna magát a habokba.

Nem, nem ő a sztár, ő a biztonsági ember vagy mi a fene. A sárgaruhás csaj az:

 Nagyon utálta szegény... Ha esetleg valaki tudja ki a bige, irja meg. Köszi.

Ha nem mondtam volna, ez a világ egyik legszebb helye. Nem messze van Luang Prabangtól, úgyhogy tuktukra pattantunk és eljöttünk megnézni.

A helyiek példamutatóan rendben tartják, mutatom a szelektív hulladékgyűjtő kukákat, szigorúan a környezetbe simulva:

Egyébként van itt egy medvefarm is, olyan bocsoknak, akiknek megölték az anyjukat. Most csak egyetlen kismedvét láttunk egy csinos kis fehér csíkos mintával a mellkasán V alakban. Remélem ez azt jelenti hogy a többi a mamájával van.

A vízesés környéke egyébként nemzeti park. Ázsiában mindig elszégyellem magam a saját növényeim miatt, mert itt ugyanazok vannak, mint nálunk a cserépben, csak minden háromszor nagyobb.

Ja és ha még egyszer valami idióta azt állítja, hogy a mikulásvirágot sötétben kell tartani, azért, hogy pirosak legyenek a fellevelei, küldjétek ide bátran. A mikulásvirágok itt szabadon nőnek az út szélén, mindegyiknek piros a tetején a levél (bár fel vannak kopaszodva), és magasabbak, mint én.

Maga a vízesés egy vízesésrendszer valójában. Aki szeret hideg vízben áttapicskolni a tetején, az körbemászhatja, nagyjából ilyen élmény:

Na jó, azt hiszem ezt Lance egy kicsit túltolta a fotó kedvéért. Mindenesetre gondolom kitaláljátok, hogy én nem másztam föl.

Itt kell áttapicskolni:

Amikor fent vagy lenézel és ezt látod (a középső vacak egy hid, rajta a pontocskák emberek)

Amikor viszont túl vagy rajta, örülsz, mint majom a farkának (tudom, mert öt évvel ezelőtt én is felmásztam)(a képen Bandi, Moszat és Lance) :

Lefele menet pedig bohóckodsz (Bandi és Lance - igen, Bandi a lány):

És ez csak az első része.

Az a jó hir, hogy Lance valahogy megszögelte Fülöpöt, Bertus meg rátöltötte és lebutitotta a képek egy részét. Űgyhogy hamarosan képes beszámolók is jönnek. A rossz hir az, hogy ehhez előbb formába kell ráznom magam, mert ma megnéztük Phonesavane-t a többezer éves misztikus köcsögeivel és huszadik századi bombakrátereivel, utána meg átautóztunk Vang Viengbe, ami egy nap leforgása alatt nem kis teljesitmény. Úgyhogy megyek aludni, hogy hamar régi elbűvölő önmagam lehessek.

Addig egy paparazzo kép a blog gazdájáról, a Kuang Si vizesésnél, amint lázasan dolgozik (amilyen hülye)(ott jött az ihlet, na).

Szóval túl vagyunk a reggelin, ami tulajdonképpen ebédnek is lehet minősiteni: szokásos zöldséges tészta, szokásos gyümölcssaláta, szokásos folyópart. Aztán az alábbiakat tudtuk vásárolni a helyi zöldségesnél: tamarind, banán (feleakkora, mint otthon), papaya, mandarin meg egy kakigyümölcs. Kábé ezer forintért két kilót.

Tegnap valami nagy hacacáré volt az egyik helyi templomban: csomó szerzetes, helyi zenekar, esküvői szoknyás székek tömege, ordas nagy zabálás. Volt vagy ötven ember. Megkérdeztem az egyik helyi idegenvezetőt, avatási ünnepség volt a kis szerzeteseknek, ott volt az összes, rokon meg barát. Ázsiában nem élethosszig lesz az ember szerzetes - hacsak nem pont azt akarja - lehetsz pár évre is. Burmában a tikfa hidon beszélgettünk eggyel, aki egyébként autókereskedő, csak a felesége halála után egy röpke hét évre beállt szerzetesnek.

Ezzel az információval aztán nagy király lettem a helyi egyéb falangoknál, mert persze ők se tudták mi ez. Úgyhogy egy franciával megbeszéltük hogy mennyiben más a cseh nyelv, mint a magyar és mikor akartam abbahagyni a francia tanulást. De a legjobb egy tajt ázsiai kinézetű anyuka volt, aki ugyan kinai származású, de amerikai. Na vele megbeszéltük, hogy mennyivel jobb a Bagolyvár, mint a Gundel. Merthogy tavaly voltak Pesten és Pest milyen szuper. 

Nem kell megijedni, Fülöp a tabletem/notebook-om, és annyira jól van azért, hogy tudjak rajta irni. Az eredeti elképzelésünk azonban az volt Bertussal, az expedició képi felelősével, hogy majd egy csomó szuper képet is felrakunk nektek, helyi virágokról meg kajákról meg szerzetesekről meg szobabelsőkről (utóbbit anyánknak, aki nagyon élvezte annak idején a babarózsaszin szúnyoghálót Sri Lankán).

Hát ez pillanatnyilag nem nagyon szuperál, valami bluetooth-dolog miatt, amiről én csak annyit tudok, hogy a legenda ellenére sem igaz, hogy Kékfogú Harald királyról nyerte volna a nevét.

Úgyhogy kénytelen leszek a verbális képességeimre hagyatkozni addig is, amig valaki nálam okosabbal összefutunk.

Naszóval. Először is süt a nap. Ami egy élmény, mert eddig az volt a jellemző, hogy egy nyári zivatar kitörése előtti utolsó pillanatban töltöttük az eddigi másfél napot. Kábé erre hasonlit az itteni páratartalom. A szállásunk udvarán pöntyögök, előttem a száradó gatyák, balra a szomszéd ház kertjében a szokásos szentély, a ház falán a szokásos két zászló: a nemzeti kék-piros csikos a közepén egy fehér lyukkal, mellette a szokásos sarló-kalapács. Laosz ugyanis egy rendes kommunista ország, bár ezt a zászlókon kivül nem nagyon mutatja semmi. Az viszont megunhatatlan, amikor a helyi szerzetesek a kopasz fejükkel a narancssárga klepetusukban elvonulnak a kommunista sarló-kalapácsos zászlók sora alatt. Ja és ehhez jön még a karácsonyi dekoráció. Hai, a recepciósunk sajnos leszedte a karácsonyi Micimackót, de az asztal fölötti zászlócskák a karácsonyi Bambival, dobozból kiugró kiskutyával megúszták.

Szemben a programlehetőségek molinója a mi házunk szentélye mellé támasztva. Az expedició kétharmada kihajózott ma reggel megnézni a Pak Ou barlangot, de mi Bandival már láttuk, úgyhogy egy lassú ébredésre és lassú, kényelmes reggelire szavaztunk.

Tegnap megnéztük a Nemzeti Múzeumot, ami eredetileg a királyi palota volt. Kábé olyan mint egy nagyobb tanyasi udvarház. Az utolsó laó király egyébként valahol eltűnt egy vietnámi munkatáborban.

Megjött Bandi, megyünk reggelizni, folyt köv.

1. Vasalt ing van rajtam.
2. Indulás előtt megkérdeztem milyen konnektor van LaoKambodzsában (olyan mint otthon egyébként).
3. Hoztam magammal munkát.
4. Hoztam pótszemüveget. (Nem azért mintha attól tartanék, hogy ki kell próbálnom milyen mondjuk sérült szemüveggel. Pontosan tudom milyen sérült szemüveggel, mert tavaly Burmában zakóztam egy méreteset bringával és onnantól kezdve két hétig a jobb lencsén keresztül egy rakat karcoláson keresztül láttam mindent. Azt is meg lehet szokni.)
5. Ööö… izé.. elfelejtettem.:)

Két dolgot nem tudok megszokni (többet, de most mindegy). Az egyik, hogy Ázsiában a turisták általában ázsiaiak. És ugyanúgy viselkednek, mint általában a turisták. Nekem viszont – aki szégyen-gyalázat továbbra sem tudom megkülönböztetni a malájokat a filippinóktól vagy a kinaiakat a koreaiaktól – elég vicces, hogy egy helyi magyaráz ez csomó egyéb helyinek (mert nekem olyanok), akik látható élvezettel csináltatnak magukról csoportképet és mindenféle csak turisták által használatos holmik lógnak róluk össze-vissza a szelfibottól kezdve a „Welcome to Laos” feliratú elefántos pólóig.

A másik, amikor a helyi idegenvezető – olyan fizimiskával, mint amit utoljára a Gyilkos mezők cimű filmben láttam - mondjuk ékes oroszsággal ismerteti az ország nevezetességeit. Vagy németül. Közben a helyi szoknya van rajta, pedig férfi (főleg Burmában, ott longyinak hivják).

Ja és azt is nehezen szoktam meg, hogy a gyerekek nem magyarul beszélnek. Nem tudom miért, ez mindenhol nagyon furcsa nekem. Biztosan irigy vagyok, hogy nekik ilyen egyszerűen megy.