Magyar idő szerint kicsivel éjfél után vagyunk. Kb, 40 órát töltöttem különféle reptereken, kivagyok, mint a liba, az előbb elaludtam az egyik szentély lépcsőjén, amíg bent kántáltak a kis szerzetesek. Hazajöttem aludni. Folyt köv.

 A fenti képen egyébként az az Airbus akárhányas látható, amivel Dohából Bangkokba repültünk. Belülről. Éppen a "hogyan fújjál levegőt a mentőmellényedbe" résznél tart az ismertetőfilm, a székek háttámláiba épitett képernyőkön. mivel legidősebb unokaöcsémről, Simonról köztudott, hogy nagy barátja minden kötöttpályás közlekedési eszköznek és repülőnek, az expedició kétharmada lelkesen készitett kétszáznegyvenhárom képet a repülő különféle részeiről. Nem volt szivem megmondani, hogy ilyen esetekben én kb. annyit szoktam kapni cserébe, hogy "és láttad, hogy ugyanerről a Youtube-on van olyan felvétel, ami ugyanezt a csűrőlapátok szögéből mutatja, HD minőségben?"

A gép egyébként lenyűgöző, 517-en férnek rá, kétemeletes (két külön szinten ment a beszállás is) és az orrába épített kamerán keresztül követheted az útját, vagy a leszállást. Egy sorban 3+4+3 szék van. Összesen megnéztem egy szuper bollywoodi filmet, meghallgattam egy szuper arab lemezt, nyertem negyedmillió dollárt - sajnos csak virtuálisan - a Legyen Ön is milliomos repülőgépre fejlesztett változatán, hallgattam egy kis japán popot, kantoni popot, Bach kantátákat és egy kis Koránt. Az ebédet Törökország fölött kezdték felszolgálni, összességében kaptam burgundi marhát, mentás bárányt és mangós sajttortát. Aludni nem tudtam egy fél percet sem, úgyhogy a végén A galaxis örzőit is megnéztem még egyszer.

Aztán az utolsó gépen már a születési adataimat se tudtam fejből leirni a negyvenkettedik vízumkérő papírra. A fent említett szentélynél meg dicstelenül összecsuklottam, mint a bugylibicska.

Most a szállásunk udvarán ülök, balra egy másfél méteres plüss Micimackó ül, egy ugyanakkora karácsonyfa mellett, a fejét Mikulássapkával, előtte a szokásos műanyag sámlin maga a Mikulás kicsit kisebben. A betűket még nem látom tisztán. Fogalmam sincs milyen nap van, hány óra vagy hanyadika. Ipari mennyiségű gyümölccssalátát fogok magamba nyomni, talán a tegnapi helyünkön, a Mekong partján a papayafák alatt. 

Amikor annak idején kiválasztották az első hét amerikai űrhajóst - akikből aztán a század szupersztárjai és ikonjai lettek - kismillió mindenféle vizsgálaton kellett megfelelniük. Például megkérdezték tőlük harmincszor, hogy "Ki vagy te?" Nagyjából mindnyájan ugyanazt válaszolták: ember vagyok/férfi vagyok/amerikai vagyok/vadászrepülő pilóta vagyok/apa vagyok/férj vagyok/stb.

Nem véletlenül nem lettem űrhajós. Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy mondhatni teljesen hidegen hagy az asztrofizika, csillagászat és a műszaki kütyük terén nagyjából a bojler termosztátjánál veszítem el a fonalat. Hogy fizikai állóképesség terén kifulladok amikor a turistáimmal felmászunk - lépcsőn! - a Várba. Hogy Magyarországról mondhatni elenyészően kicsi az esélye bárkinek az űrbe jutni (leszámítva persze Magyar Bélát, Farkas Bertalani és ifj. Simonyi Károlyt, kinek-kinek a maga módján. Vagy úgy sem.)

Én már ezen az egy teszten se mentem volna át.

Mert oké, hogy ember vagyok, addig megvan, de onnantól kezdve elbizonytalanodom. Kinek a szemében? Kinek a mércéje alapján? Mert én ugyan nő vagyok, de nincs gyerekem (ezzel nagyjából le is írtam magam bizonyos körökben), magyar vagyok, de ezzel együtt európai, a foglalkozásaimat inkább hagyjuk, simán megírok úgy három önéletrajzot, hogy nem jössz rá, hogy ugyanarról a személyről szól mindhárom (és még csak a szokásos csúsztatásokat se írom bele). Nem vagyok hívő, de állatira érdekelnek a vallások, és elég sokat tudok egyikről-másikról.

Úgyhogy nekem egyszerűbb azt megmondani hova nem tartozom, honnan lógok ki. Siksze vagyok (nem zsidó nő), gádzsi (nem cigány nő), gaidzsin (nem japán), farandzsi (nem etióp - tágabb értelemben egy buta fehér pénzjegykiadó-automata két lábon).

Itt éppen farandzsiként barátkozom a helyiekkel. Nagyon tetszett nekik a táskámon fityegő kismajom. Ezt se gondoltam volna, hogy én fogok majmot mutogatni az afrikaiaknak...

Most, Dél-Kelet Ázsiában éppen falang vagyok. Vagyis kívülálló. És ennek persze inkább negatív felhangja van: nem tartozol ide, hülyeségeket csinálsz, akaratlanul is bunkó vagy, a helyiek gyakran kinevetnek a hátad mögött, amit persze észre sem veszel, mert nagyjából három szót tudsz makogni a helyi nyelven. Kifújod az orrod a tokiói metrón, koszos cipővel berontasz egy templomba Srí Lankán, ujjatlan pólóban rohangálsz Jordániában, komolyan veszel egy ötször leegyeztetett időpontot Etiópiában stb.

Na jó, elefántot fotózni a helyiek is megálltak...

Ez nem egy rossz állapot. Egyrészt a helyiek az ártalmatlan hülyéknek kijáró kedvességgel fogadnak és már a minimum helyi udvariassági előírások betartásával is elképesztő sikereket tudsz aratni. Kellő intelligenciával számtalan olyan megoldásokkal találkozol, ami helyi szinten tökéletesen megfelel, neked mégis sokkoló elsőre. Aki már látott etiópokat betonozni például, egészen más szemmel fogja nézni a pesti útburkoló munkásokat.

Ilyen Srí Lankán közlekedni. És nem lassítottak... De balesetet se láttam sehol

Ha otthon hagyod a nagy arcodat, nem ítélkezel, valamint kellő alázattal és szerénységgel fogadod, hogy te csak megfigyelő külsős lehetsz utad során nagyon sokat fogsz tanulni és állati jól fogsz szórakozni.

Szóval most három hétig ostoba tapló külföldi leszek. Egy falang a sokból. Elég jó vagyok ebben a műfajban:)

Hogy sikerül-e naponta írnom, az majd kiderül.  

A GALAXIS Útikalauz érdekes dolgokat közöl a törülközőkről.

A törülköző, írja az Útikalauz, a lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos.
Egyrészt komoly gyakorlati értéke van:

beletakarózhatunk,
hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Laglan-Béta hideg holdjain;

heverhetünk rajta,
míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt;

felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat,
míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón,

takarózhatunk vele,
miközben Krakofoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk,

megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk
kézitusában,

fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha ő nem lát téged, te se látod őt - annyi esze van, mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó),

veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele,

és természetesen beletörölközhetünk,
ha még elég tiszta hozzá.

Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül " elvesztett ". A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője - az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.

(Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak)

Hát ugyan nem stoppolok, főleg nem az űrben, de azért a törölköző az én listámon is rajta van. Vagyis a top 5 legfontosabb dolog (amit mindig vigyél magaddal/legyen nálad:

5. törölköző

Nagy legyen és gyorsan száradó. Ez utóbbit azóta tudom, mióta Srí Lankán elhurcoltuk boldogan a szennyest a helyi mosodába és megkérdeztük, hogy mikor menjünk érte. Boldogan, mert kivételesen két napig egy helyben maradtunk, úgyhogy volt időnk. "Hát az időjárástól függ, talán két nap, de lehet három"- hangzott a válasz. Merthogy szárítógép az nincs (viszont helyette nagyon helyese kiterítik az árokpartra, ha más nincs), viszont páratartalom az van dögivel. Nagy pedig azért legyen, mert így takaróként is funkcionálhat, ha nagyon kellene még egy réteg, vagy ha esetleg hazai szagok között szeretnél elaludni mondjuk az alvóbuszon. (Az alvóbusz olyan éjszakai járat, ahol nem székek vannak, hanem ágyak, két szintben, az alsó vádlimagasságban, a második vállmagasságban. A mérete akkora, mint egy normál buszé, viszont mindkét szinten jobbra is balra is két-két ágy van egymás mellett, ami azt jelent, hogy ha egyszer befészkelted magad, esélytelen, hogy kikeveredjél. Mi nagy furmányosan lecsaptunk a leghátsó helyekre, mert amellett volt egy kb 40x50 centis kis polcszerűség középen - a csomagoknak gondoltuk mi - és nagyon büszkék voltunk magunkra egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az a kettes számú sofőr alvóhelye. És tényleg az volt.) Fontos funkciója még a törölközőnek ezek után, hogy bármilyen motorizált járművön (tuk-tuk, nyitott platójú kisteherautó vagy csirkeszállító busz), minél nagyobb felületet el lehet vele takarni, ami nem hátrány a mindent beborító vörös por ismeretében.

Törölközni fürdés után a helyi szálláshelyek törölközőibe szoktam.

Alvóbuszos képem nem volt, de azért itt egy busz Etiópiában, a helyi cserkészekkel, akiket mellénk adtak kötelező jelleggel. Semmi értelme nem volt, mármint megvédeni maximum a gyíkoktól kellett volna minket, vagy a hegyi páviánoktól, akiket annyira se érdekeltünk, mint a szomszéd fűcsomó. De így legalább fizetsz a szolgáltatásért. Nagyon helyesek voltak egyébként (mármint a cserkészek).

4. Kényelmes cipő

Mindegy hogy milyen, két napon belül úgyis egyenvörös színű lesz. Lényeges, hogy ne legyen új, hanem rendesen kitaposott és ne sajnáld. Bármikor lehet, hogy majomszarban, vízben vagy rizsültetvényen fogsz tapicskolni, lényeg, hogy tudjál menni. Sokat. És ha lehet könnyű legyen levenni, mert Ázsiában bunkóság bárhová bemenni legyen az akármilyen templom, iskola, szentély vagy hostel. De emlékezetes látogatásom a kalawi rendőrkapitányságon (Burma) is azzal kezdődött hogy levettem a szandálomat és elhelyeztem a bejárat előtt a személyzet szolgálati papucsai mellett:)

Ez a cipő például vörös lesz (Jordánia, Wadi Rum sivatag (a világ egyik legszebb helye))... Igen a két kicsi izé a dűne tövében a két dzsip, amivel oda lettünk szállítmányozva.

...ez meg vizes. (Srí Lanka, Sigiriya) A képen látható, a lépcsőn lezúduló kisebb folyam nem a helyi patak, hanem a helyi időjárás (esik az eső kicsinyég). Az esernyőnek a szimbolikus szerepen kívül összesen annyi értelme volt, hogy a fényképezőgépet védte.

3. Víz

Azt hiszem ez nem igényel túl sok magyarázatot. Mindig legyen nálad víz. És mindig igyál. Banditól tanult módszerünk, hogy első nap veszünk két kis üveget és onnantól mindig úgy indulunk neki a napnak, hogy azt tele töltjük a nagyból induláskor. Másik trükk hogy a reptereken a security chekingen átviszem az üres üveget és megtöltöm a mosdóba. Mondjuk ez csak Ferihegyen működik, mert a csapvizet máshol jobb nem kockáztatni - a legrosszabb hasmenést Tunéziában szedtem össze, kizárásos alapon, a fogmosáskor használt víznek köszönhetően. Ja és egy négycsillagos hotelben, ahová csak napozni mentünk, szóval még a világjárós korszakom előtt. Mindig. Legyen. Nálad. Víz.

2. Zene

Most éppen síkideg vagyok, mert nem találom Simó Ipodját, ami többször megmentett az idegösszeomlástól/ámokfutástól, lévén, hogy a sógorom volt kedves annyi zenét rátölteni, hogy még azóta se hallgattam meg az összeset. A zene két esetben minimum életmentő: amikor félsz vagy amikor nem történik semmi. Én például amikor fáradt vagyok, ezért csökken a toleranciaszintem, vagy megijedek, nem érzem magam jól egy adott helyzetben előhúzom a kis piros Ipodot. Vannak bejáratott számaim is, például, amikor Etiópiában, asszem Tumriban már sötétben megérkeztünk életem addigi legroggyantabb szállására (börtönszerű vályogszoba egy ággyal, egy gyanús szúnyoghálóval, ami elsőre sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mint egy árva, jólelkű szúnyog, még ha maláriás is, plusz egy a falból húsz centire kilógó konnektor), automatikusan előszedtem Bach csellószvitjeit Msztyiszlav Rosztopovics előadásában. Amikor viszont hosszú, végeláthatatlan buszutakon ülök - ami azért Ázsiában a távolságok és az utak állapota miatt elég gyakran előfordul - azzal szoktam szórakozni, hogy megnézem milyen zene illik az adott tájhoz. Például a Simien-hegység Etiópiában (édes istenem az milyen gyönyörű) tökéletes egységet alkot a bolgár népzenével. Ráadásul az emlék együtt rögzül, úgyhogy ha már itthon előveszem a zenét, automatikusan felidéződik a táj is.

Lance és a Simien-hegység édes kettesben (Etiópia). A világ egyik legszebb helye - vagy ezt már mondtam?

De persze a helyi közlekedés külön élmény/szórakozás tárgya zene szempontjából is, mert általában mindegyikben üvölt valami helyi izé csillogó helyi popsztárokkal, ami valami egészen földöntúli élmény. (A legjobb a karaokés változat, ami nekünk persze csak egy rakat kunkor a képernyő alján). Mindegyik kivétel nélkül dúrban íródott és sugározza magából a kirobbanó optimizmust. Priceless.

1. Barátok

Mindenhová vidd magaddal a barátaidat. Nemcsak azért mert jó velük, megnevettetnek, adnak kölcsön, vigyáznak a cuccaidra amíg pisilsz, segítenek alkudni (Lance egészen verhetetlen ebben a műfajban például), rádszólnak, ha idióta vagy, cipelik a csomagjaidat, segítenek kikászálódni a facsónakból, amibe kishíján beleszorultál, képben vannak a helyi átváltási arányokkal, felkeltenek, ha elaludtál és békén hagynak, ha látják, hogy most éppen jobb téged békén hagyni. De a banda összes holmija automatikusan közös holmivá alakul át az első pillanattól kezdve, vagyis az expedíció a sharing economy szabályai szerint működik. Bármit elfelejthetsz, valakinél úgyis lesz belőle. Vízitúrákra például legegyszerűbb ha mindenféle szirszar helyett elviszem MásikEsztert, aki kicsit túlfélős és ezért a szemöldökcsipesztől kezdve a csavarhúzóig minden van nála. Abszolút praktikus. Amíg Márk vagy Bertus velem van, egyáltalán nem kell semmilyen képrögzítő eszköz, mert úgyis mindent lefotóznak, ami nem ugrik el idejében, ráadásul sokkal jobban, mint én. (csak utána győzd belőlük kirimánkodni a képeket). Mennyi kilót megspóroltam egyből. Márk gyógyszerész családból származik, úgyhogy ha ő jön, válogathatunk a pirulákban. Bandinál mindig van kaja, más kérdés, hogy jobban jársz, ha nem eszed el előle, mert köz- és önveszélyes, ha nem eszik három óránként - szerintem egy éhes Bandit kéne bevetni a Közel-Keleten, egyből béke lenne és nyugalom. Lance eddig már legalább háromszor megmentette az életemet, nemcsak Etiópiában, amikor leszedte rólam a nyomuló helyi erőt, de Burmában is, amikor az ő kabátjában és sáljában töltöttem el két napot, hogy meg ne vesszen az isten hidege (hogy rajta mi volt, azt nem tudom, nem mertem belegondolni) és amikor lenyúlták I. Mihályt, a vadiúj e-bookolvasómat, az ő Kundera kötetével húztam ki az expedíció hátralévő heteit. (Nekem sajnos muszáj olvasni, különben elviselhetetlen leszek). 

Most már csak azt kell kitalálnom, hogy engem miért visznek magukkal.

Első ázsiai utam előtt (2010: Kambodzsa, Thaiföld, Laosz) lelkesen körbeküldtem egy e-mail a leendő, utastársaimnak, miszerint én viszek hajszárítót, nekik nem kell. Gondoltam ismeretlenül is bevágódom náluk meg majd imponálok hogy hú micsoda közösségi ember vagyok.

Később – amikor már egy hete együtt nyeltük a vörös port amit felvertek a tuktukok – bevallották, hogy egy hétig rajtam röhögött mindenki (ők már jártak Ázsiában) és ilyen vicces sms-eket küldözgettek egymásnak, hogy „Te, én hozom a mikrót, neked már nem kell” meg „Én viszem a fagyasztót”.

Én is röhögtem velük. Addigra már én is tudtam, hogy totál felesleges a hajszárító egy olyan országban, ahol kifejezetten hálás vagy a sorsnak, ha néha nyakon öntheted magad egy vödör vízzel „minél nedvesebb annál jobb”-alapon.

Szóval a csomagolási rutinom jelentősen fejlődött. De még mindig szívás.

Pipacs kutyának megvan a maga verziója a csomagolás értelméről...

Mert oké, hogy a nővérem kölcsönadta a világ második legnagyobb gurulós táskáját (az elsőt Bandi jelenleg kisajátította, olyan átlátszó indokokkal, miszerint neki is kell, höhh), és persze nem viszek hajszárítót (bár lehet hogy kéne), ez az egész utazási macera egy nettó borzalom. Összeszervezni hogy hol lesz az autó (nem találom a forgalmit, folyton leereszt a bal első, egyáltalán minek nekem autó?), hol lesz a kutya (hol a póráz, az oltási könyv és hogy lehet elszállítani Barihoz úgy, hogy ne nekem kelljen, mert amikor nyüszög a kerítésnél és velem akar jönni az kb. mintha szíven lőttek volna..), ki tudja a riasztó kódját, mi marad a hűtőben, mi fog a nyakamba szakadni fél másodperccel azután hogy hazajöttem, akarom-e elvinni Fülöpöt végül… ez egy.

Mennyi és milyen pénzt vigyek (pénzügyi tanácsadóm, Bertuska még az euró és a dollár átváltási arányát is fejből nyomja, én inkább nemes egyszerűséggel valamennyi helyi pénzt legyen az kip, yen, kjat, riál vagy egyéb mókás nevű fittyfene egyformán csak "bungesznek" hívok, kb. ennyire érdekel), hová tegyem, be lehet-e vinni mákos bejglit Kambodzsába, illetve vajon milyen lehet egy dél-kelet-ázsiai börtön belülről, ha a bejgli mégis keménydrognak számít különös tekintettel a hirtelen felindulásból becsomagolt steril tűre ugyanabban a csomagban… Milyen biztosítás, melyik gép, melyik cipő, mikor, hová tettem az útlevelemet egyáltalán azisbiztosmostfoglejárni… ez kettő.

Tulajdonképpen milyen idő lesz Pesten/Dohában/Bangkokban/Luang Prabangban? A reptérhez parkol-e a gép vagy aszalnak minket egy félórát a reptéri buszon szakadó hóesésben nyitott ajtóknál? Hogyan utalok egyik számlámról a másikra, ha a rohadt bank csak sms-ben küldi a kódot, a telefonom meg persze ott nem fog működni? Melyik munkámat nem végeztem el időben? Úristen milyen könyvet vigyek?...ez három.

Ilyenkor fölhív a nővérem azzal, hogy hánykor is jöjjön értem a sógorom ma, miközben holnap kéne hogy jöjjön én meg naponta négyszer megnézem a repjegyet, hogy tényleg jól emlékszem-e a dátumra. Egyre gyakrabban konzultálok az expedíció tagjaival: melyik volt a pálinka kémiai megfelelője ami megmentette Bertust Burmában, tényleg, ki hoz pálinkát/hálózsákot/Rejtőt miegymást. Be tudom-e fejezni a határidős interjúmat, föl tudom-e tetetni engedélyeztetésre a horvát szerződést, mikor leszek először beosztva januárban idegenvezetőnek. 

A hűtőt ki kell mosni, a benne lévő mindentől megszabadulni, az elolvasás alatt lévő könyvet befejezni, a hazautazás első három napjában megnézni tervezett tévésorozatokat beszerezni. Vigyünk-e üveggyöngyöket a helyi bennszülötteknek és ha igen micsodát? Szakadt legyek-e ezzel kockáztatva hogy ismét nem fogom mutogatni a rólam készült fotókat, amelyeken minősíthetetlen ámde roppant kényelmes cuccokban fetrengek különféle útszéleken és úgy nézek ki, mint egy éltesebb mosóné? Vagy vigyek egy-két vállalható luxuscuccot, úgy mint harmadik nadrág, második pulóver, kockáztatva ezzel egy újabb idegbecsípődést?

A végén ott állok mint egy szerencsétlen a kutyátlan nappaliban és próbálok rá emlékezni, hogy bent van-e a fürdőruhám, van-e vékony pulóverem, kiszedtem-e a mosott holmit a mosógépből, vagy ott rohad egy hónapig, tettembebugyitegyáltalán?!

Na ilyenkor jön el az a stratégiai pillanat, amikor „Af@szomba!” felkiálltással otthagyom az egész hóbelevancot a szoba közepén és elmegyek aludni.

Másnap hajnalban „Rohaggyonmegmindenki!” felkiáltással tíz perc alatt random módon ki- és behajigálok mindenféle kezem ügyébe kerülő holmit (inkább ki- „ezminek” alapon). Lecsekkolom az összes rohadt papírt (útlevél, biztosítás, repjegyek, pénz,) egyéb fontos ökörségeket (mentolos rágó, törlőkendő, zokni, toll, Simó Ipodja – amit négy éve én használok, könyv, esetleg még egy könyv, összehajtható hajkefe, szőlőzsír, Quarelin, szükséges telefonszámok és mélcímek, hajcsat, telefon, telefontöltő.)

Megfogadom, hogy legközelebb csak egy bankkártyával utazom de leginkább nem megyek sehová. Never ever.

Leülök a tök kihalt, szokatlanul rendes lakásban. Olyan, mintha meghalt volna valaki. Mintha kivonták volna belőle a lelket. Ez már nem az én otthonom, idegen.

Várom a taxit/Benyust/bárkit aki kiszálít a reptérre.

A reptéren bénázok, nehéz, meleg, hideg, izzadok, fázok. Hová tettem végül a bicskámat? Lecsekkolom tizedjére is, hogy minden fontos nálam van. Átvonszolódok a security checkingen. Ülök a tranzitban, körbehívom a körbehívandókat – amíg a dédi élt, mindig ő volt az utolsó, rábíztam az országot, amíg én nem vagyok itthon.

Várom, hogy valami történjen. Várom, hogy induljunk. Várom, hogy megtudjam elég-e egy óra Dohában átszállni. Várom, hogy megérkezzek. Várom, hogy megtaláljuk-e egymást Bandiékkal Bangkokban.

Várom, hogy hazajöjjek végre és nyugiban leüljek a fürdőköpenyemben, egy kád forró víz után a jó kis fotelembe egy teával.

Utazni szívás.

Máshol lenni. NA AZ KIRÁLY!